Wikipedia
Tudomány bbc history

Egy gyereken próbálták ki az első vakcinát

Miközben már lassan az egész világon zajlik az új koronavírus elleni, elképesztő gyorsasággal kifejlesztett és engedélyezett védőoltások beadása, a BBC History februári száma több olyan korábbi kísérletet mutat be, amelyek halálos betegségektől igyekeztek megszabadítani a világot.

A vakcinák története hivatalosan 1798-ban kezdődött, amikor Edward Jenner sebész kimutatta, hogy az enyhe tünetekkel átvészelhető tehénhimlővel beoltott emberek nem fertőződnek meg a sokkal veszélyesebb feketehimlővel. Ez hatalmas áttörés volt, mivel a feketehimlő az emberiség történetének egyik legnagyobb mészárosa volt, a becslések szerint világszerte minden 12. ember halálát ez okozta, az aztékokat és az inkákat pedig szinte eltörölte a föld színéről. Jenner előtt már mások is kísérleteztek a „tehénhimlőzéssel”, de ő volt az első, aki dokumentálta és a tudományos közvélemény elé tárta eredményeit, és ezzel az oltást bevezette az orvosi gyakorlatba.

Az általános értelemben használatos vakcináció szó a Jenner által a latin vacca (tehén) szóból kiötlött vaccinae kifejezésből származik.Először 1800-ban egy plymouthi sebész, Richard Dunning használta, nyolcvan évvel később pedig Louis Pasteur Jenner iránti tiszteletét kifejezendő javasolta, hogy minden ilyen eljárásra ezt a kifejezést alkalmazzák. Pasteur maga a veszettség elleni oltóanyag kifejlesztéséről ismert, de ő készített oltást két bakteriális fertőzés, a kolera és a lépfene ellen is.

A vakcinák történetének két fontos mérföldköve volt a rettegett tuberkulózis, illetve a járványos gyermekbénulás elleni oltóanyagok megszületése. A tuberkulózist megelőző BCG- oltást több mint 15 évig tökéletesítették, kezdeti sikereit mégis beárnyékolta az az eset, amikor 1929-ben 72 gyermek halt meg a németországi Lübeckben, miután a nekik beadott vakcina véletlenül élő baktériumokat tartalmazott. Közel harminc évvel később az Egyesült Államokban az első gyermekbénulás elleni oltókampányt egy hasonló tragédia kísérte, miután Jonas Salk oltásának egyik legyártott adagjába élő poliovírus került, több halálesetet és súlyos lefolyású betegséget okozva.

A legnagyobb veszélyek közé tartozik

Hogyan lehetséges az, hogy egyesek nem akarják oltatni magukat súlyos, sőt akár halálos betegségek ellen? Az első ellenzők már Jenner vakcinájának megszületése után megjelentek. Sokan vallásos alapokon nyilvánították „bestiális” gyakorlatnak az oltást, amely megpróbál dacolni Isten akaratával, ez ugyanis mindenkinek előírja, mikor és hogyan jár le a számára a földi porhüvelyében kiszabott idő. Sok orvos is felszólalt az oltás ellen, súlyos mellékhatásokat, mint például a vérmérgezést vagy a szifiliszt írva a számlájára (Jenner vakcinája esetében mindkettő valós, ám nagyon ritka eshetőség volt).

Olyan bebizonyíthatatlan vagy éppen teljesen légből kapott komplikációkat is emlegettek, mint a rák, a mentális betegségek vagy éppen – szép, rajzos ábrákkal illusztrálva orvosi lapokban – a beoltott gyermekek tehénné változása.

Ez vissza is vezet minket napjainkba, és a COVID–19 oltásokról terjedő álhírek világába. Az orvostudomány rengeteget fejlődött Jenner ideje óta, akinek még sejtelme sem volt az immunizáció működéséről, sőt arról sem tudott semmit, hogy a betegségeket „mikrobák” okozzák. Az oltásellenes mozgalom viszont ma is él és virul, és a koronavírus elleni védőoltások új technológiája és gyors kifejlesztése remek táptalajt biztosít az ilyen nézetek burjánzásához. A WHO már tavaly is a világ egészségügyi helyzetére leselkedő tíz legnagyobb veszély közé sorolta az oltások elutasítását, ebből a szempontból is fontos lehet a koronavírus elleni vakcinák sorsa.

Wikipedia Jenner és az első vakcinázás

Jenner heuréka-pillanata

Edward Jenner (1749–1823) több volt, mint egyszerű lóti-futi doktor a vidéki Gloucesterhire-ben. Az orvostudományt többek között John Huntertől, „a kísérleti sebészet atyjától” tanulta, és a Royal Society, azaz a Királyi Természettudományos Társaság tagjai közé is felvették, miután megfigyeléseivel sikerült fényt vetnie a kakukkok fészkelési szokásainak bizonyos korábban ismeretlen részleteire. 1796-ban olyan kísérleteket végzett, amelyek bizonyították, hogy tehénhimlővel beoltott egészséges gyermekek nem kapják el a feketehimlőt. Ma már tudjuk, hogy a két betegséget annyira hasonló vírusok okozzák, hogy az enyhe tünetekkel átvészelhető tehénhimlő ellen kialakuló immunválasz megvédi a szervezetet a sokkal súlyosabb, akár a megbetegedettek felénél is halálos szövődményeket okozó feketehimlő ellen is.

Az anekdota szerint Jenner egy fejőnőtől kapta az ötletet, aki mesélt neki arról, hogy a gazdálkodók úgy hiszik, aki elkapja a tehénhimlőt (ami jellegzetes hólyagokat okoz a tehenek tőgyén), örökre biztonságban lesz a feketőhimlőtől, olyannyira, hogy még ápolhatják is a betegségben szenvedőket. Valószínűbb, hogy Jennernek az tűnt fel, a tehénhimlőn átesettek nem reagálnak az úgynevezett varioláció eljárására, ami úgy történt, hogy az alany bőrén ejtett karcolásokba egy feketehimlős beteg testén keletkezett hólyagokból vett anyagot dörzsöltek. Abban a reményben, hogy ez a szándékos fertőzés megvédi őket a későbbi, súlyosabb betegségtől.

A varioláció bizarr volta ellenére valóban sokszor működött, ám az így megfertőzött betegek között is akadtak, akik belehaltak a betegségbe, ráadásul később képesek voltak a fertőzés tovább adására is. Jenner 1796 májusában folyadékot távolított el egy Sarah Nelmes nevű fejőnő kezén talált tehénhimlőhólyagból. Sarah-t a tehene, Blossom (azaz Virág) fertőzte meg. A folyadékot kertésze nyolcéves fia,

James Phipps karjára dörzsölte, akinek szervezete egy kis hólyag és néhány napos enyhe láz formájában egyértelműen reagált az anyagra.

Pár héttel később Jenner variolációt végzett a fiún, és azt a „csodálatos” megfigyelést tette, hogy nem jelentek meg rajta azok a gennyes pattanások, amelyek a mesterséges feketehimlő-megfertőződést általában kísérni szokták. A doktor a nagy felismerés pillanatát követően még egy tucat ilyen oltást végzett el, és feljegyzést készített közel 30 olyan emberről, akik egy korábbi tehénhimlő-fertőzésen átesve később kapcsolatba kerültek feketehimlős betegekkel, de nem kapták el a halálos kórt. Jenner erről írt első értekezését visszadobta a Royal Society, ezért saját maga adta ki Vizsgálódás a variola vaccinae, avagy tehénhimlő okai és hatásai tárgyában címmel. Az írás 1798 szeptemberében jelent meg, és tulajdonképpen egy illusztrációkkal ellátott, „csináld magad” útmutató volt az oltás elvégzéséhez – hamarosan nagyon keresett könyv is lett.

Az emberiség hőse

A vakcináció gyorsan elterjedt angol földön, majd Európában és Észak-Amerikában is alkalmazni kezdték az eljárást. A IV. Károly spanyol király által indított és orvosa, Francisco Javier de Balmis vezette „Királyi filantropikus vakcina expedíció” (Real Expedición Filantrópica de la Vacuna) pedig a világ hatalmas területein terjesztette el Jenner találmányát a karib-tengeri, dél-amerikai és indiai-óceáni spanyol gyarmatokról kiindulva. Emberek milliói szemében Jenner valódi hőssé vált. Csodálói közé tartozott Napóleon (aki kijelentette: „Ettől az embertől nem tudok megtagadni semmit” – pedig Nagy-Britannia és Franciaország éppen háborúban állt egymással), valamint az orosz cár és cárné (akik egy lenyűgöző gyémántgyűrűt küldtek neki, „Máriától”, azaz Luise Marie Auguste von Baden cárnétól véséssel).

Thomas Jefferson amerikai elnök 1806-ban azt jósolta, hogy Jennerre úgy fognak emlékezni, mint a férfiúra, aki megszabadította a világot a feketehimlőtől. Jenner 1823-as halálának idejére a vakcináció eljárása komolyan visszaszorította a feketehimlős esetek számát Európában és Amerikában, Észak-Itáliából pedig el is tüntette a betegséget. Jefferson jóslata végül 1980-ban teljesedett be, amikor a WHO egy 11 éves, intenzív globális oltási kampány után elérte a kitűzött „Target Zerot”, azaz a feketehimlő teljes eltűnését a föld színéről.

A doktort még életében elárasztották az elismerések és a jutalmak, az angol parlament is tiszteletdíjat szavazott meg számára, halála után, 1858-ban pedig Albert herceg avatta fel szobrát a Trafalgar Square-en. Ekkorra már mind Jenner, mind eljárása az oltásellenes mozgalom támadásainak kereszttüzében állt. Ellenségei némi elégtételt szerezhettek, amikor szobrát a legnagyobb nemzeti hősöknek fenntartott Trafalgar Square-ről a Kensington Gardensbe helyezték át 1862-ben, ahol ma is látható.

Wikipedia 1802-es karikatúra arról, hogy a Jenner által vakcinázott személyek tehénné változnak

Halott nyulak és vad kutyák

Louis Pasteur (1822–1895) biológusként azzal kezdte a pályáját, hogy egy a francia selyemipart veszélyeztető, a selyemhernyók között terjedő betegséget, a szemcsekórt vizsgálta. Később legyengített kolera- és lépfenebaktérium törzseket állított elő; mindkettő enyhe tüneteket okozott a velük megfertőzött állatoknál, de megvédte őket a további fertőzéstől, amely általában halálos kimenetelűnek bizonyult. Pasteur a legyengítés eljárását igyekezett a veszettség ellen is felhasználni, végül veszett kutyák nyálát felhasználva sikerült legyengített kórokozókra szert tennie.

Ma már tudjuk, hogy a veszettséget egy vírus okozza, amely a veszett állat harapásával fertőzi meg az így szabaddá tett idegeket, majd az idegrendszeren haladva jut el az agyba, ahol súlyos, szinte minden esetben halálos fertőzést okoz. A megfertőzött ideg hosszától függően ez a folyamat akár több napig is eltarthat, ez az idő pedig lehetőséget teremt az orvosoknak, hogy a páciens immunrendszerét stimulálva felkészítsék azt a betegség legyőzésére, mielőtt eljutna az agyig.

Pasteur úgy állított elő legyengített vírust, hogy fertőzött nyálat fecskendezett élő nyulak agyába, majd az állatok elpusztulása után eltávolította a gerincvelőt és napokig szárította. Az ebből készült kivonat befecskendezése nagyban csökkentette a veszettség tünetei kialakulásának az esélyeit a páciensekben – és ezzel a betegség elleni első hatásos gyógymódnak bizonyult. Érdekesség, hogy a kutya, amely megharapta Pasteur híres első emberi páciensét – a kilencéves Joseph Meistert, akit Elzászból vittek hozzá, hogy mentse meg az életét –, nem is biztosan volt veszett. Mindenesetre Meister csodálatos felépülése segített bebiztosítani Pasteur hírnevét, és a páciensek ezután tódultak a párizsi Quartier Latinben található laboratóriumába Franciaországból, Németországból, de még Oroszországból is.

Mivel nem volt orvosi képzettsége, maga Pasteur hivatalosan egyetlen oltást sem adhatott be pácienseinek. De ahogy korábban Jennert, Pasteurt is világszerte hősként tisztelték, a világ minden táján létrehozott Pasteur Intézetek később számos más hatásos oltás kifejlesztésében is oroszlánrészt vállaltak.

Félelem és reszketés az ’50-es évek Amerikájában

Egy nagyjából négy évtizedes időszakban, 1916-tól kezdve minden szülő legszörnyűbb rémálmai közé tartozott a járványos gyermekbénulás. Minden figyelmeztetés nélkül csaphatott le bármelyik otthonra, és megölhetett vagy megbéníthatott egy gyermeket akár egyetlen éjszaka leforgása alatt. A bénulás néha csak egy kéz izmait érintette, de ugyanilyen eséllyel nyaktól lefelé minden izmot lebéníthatott – ilyen esetekben csak a mesterséges lélegeztetés (például a vastüdő) biztosíthatta a beteg túlélését. Az Egyesült Államokban a tehetősebb szülők a jellemzően nyáron támadó betegség újabb hullámai elől minden évben elmenekültek a városokból, és 1953-ra a gyermekbénulásnál csak az atomháborútól félt jobban egy átlagos amerikai.

A kórokozó ismert volt: egy főként a belekben tenyésző, zömmel szájon át terjedő enterovírus, a poliovírus, de minden kipróbált gyógymód – köztük a C-vitamin, az elektrosokk, sőt a lebénult gyermekek hátának izzó vassal történő stimulálása – hatástalannak bizonyult. Az 1920-as években több kísérleti vakcina is elkészült, ám ezek vagy nem hozták a várt eredményeket, vagy túlságosan veszélyesek voltak.

Az 1950-es években két zseniális amerikai tudós folytatott könyörtelen versenyfutást azért, hogy elsőként tökéletesítsék saját gyermekbénulás elleni oltóanyagukat. Jonas Salk (1914–1995) formalin (a balzsamozáshoz is használatos folyadék) segítségével inaktiválta a poliovírust, és végül így sikerült elölt vírusokat tartalmazó, injekcióban beadható oltóanyagot kifejlesztenie, amelyet 1954-ben több mint 1,8 millió amerikai és kanadai iskolásgyereken teszteltek. A teszt eredményét – „Működik és biztonságos” – hatalmas felhajtás övezte, nemzetközi sajtótájékoztatón jelentették be 1955 áprilisában. Amerika-szerte megszólaltak a harangok, Salk pedig kultikus hőssé vált.

Közben Albert Sabin (1906–1993) tovább dolgozott saját vakcináján. Ő élő, de legyengített poliovírust használt, vakcináját pedig szájon át is be lehetett venni. Sabint felháborította az általa rendszeresen csak „konyhai kémikusként” emlegetett Salk sikere. Egyik tudós sem visszafogottságáról volt híres, egy vezető amerikai történész ezért nevezte el őket „két igazi rohadéknak”. Sabin cseppje 1965-ben jutott el a beadható változatig, de addigra Salk oltása már gyakorlatilag kiirtotta a gyermekbénulást Amerikából.

Valójában egyik oltóanyag sem tökéletes, ám mindkettő igen hatékony tud lenni megfelelő körülmények között. Sabin cseppje végül azért terjedt el jobban a világon, mert olcsóbb és jóval egyszerűbb tömegesen beadni, ez főleg a harmadik világban indított nagyszabású oltási kampányok esetében lehetett döntő szempont. Mindkét oltóanyagot felhasználva a polio megsemmisítésére indított globális kezdeményezés az elmúlt évekre szinte teljesen leszámolt a betegséggel. 1988-ban még közel 500 ezer esetet jelentettek a világból, 2020-ban kevesebb mint 500-at, ezek túlnyomó többsége két országban, Afganisztánban és Pakisztánban fordult elő.

A teljes cikk – benne a tuberkulózis elleni BCG-oltás kifejlesztésének történetével – a BBC History magazin legújabb, februári számában található.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.