Bő 104 éve, 1916. október 19-én új tengeralattjárót tettek vízre a Trieszti Haditengerészeti Hajógyár pulai üzemében. Az SM U-27-es búvárhajó neve ugyan nem mond sokat az átlagolvasónak, pedig akkor fényes karrier állt előtte. Fényes, ám rövid. Az U-27 egy újfajta, a németektől licencelt típus volt, amire hét másik hasonló gépet építettek a császári és királyi haditengerészetnek (ebből négyet ráadásul a Ganz fiumei hajógyárában).
Annak a haditengerészetnek, aminek nem sok babér termett az első világháború során. Ugyan akadtak dicső tettei és hadmozdulatai, de az antant blokádját az Otrantói-szorosban nem sikerült tartósan áttörnie, beszorult az Adriai-tengerre, ahol pedig az olaszokkal folytatott ádáz háborút. Ezekből a csatározásokból az U-bootok, azaz a tengeralattjárók sem maradhattak ki. Az U-27 és társai már egy modernebb típust képviseltek, két csövükből torpedókat uszíthattak az ellenséges(nek gondolt) hajókra, de még 75 milliméteres L/30-as ágyút és (valószínűleg Schwarzlose Mg 07/12-es) géppuskát is kaptak a 37 méter hosszú, 264 tonnás, dízel-elektromos meghajtású, maximum 24 fős legénységgel szolgáló monstrumok.
A hajóosztály sikeres volt, az U-27 és az U-28 sorra süllyesztette el az ellenséges hajókat. Az U-27 1917 tavaszán állt szolgálatba, és hamar az Adria egyik legnagyobb csatájában találta magát: a Horthy Miklós vezényelte osztrák–magyar kötelék megpróbálta áttörni az otrantói hajózárat. A félsikerrel végződő akcióban (amiben maga Horthy is megsebesült) az U-27 támogatólag vett részt, komolyabb akcióba nem bocsátkozott. A tengeralattjáró karrierje során 34 ellenséges – többségében görög – kereskedelmi hajót süllyesztett el, kiemelkedő áldozata volt a brit HMS Phoenix romboló.
De mit kerestek a japánok a Földközi-tengeren?
Japán az elsők között lépett be az első világháborúba azzal a nem titkolt céllal, hogy egyes távol-keleti német gyarmatok megszerzésével növelje birodalma területét. Egyetlen nagy ütközetük volt a háborúban, amikor megostromolták a német (kicsi részben osztrák–magyar) koncesszió alá került kínai kikötőt, Csingtaót. Ekkor kerültek először szembe az osztrák–magyar erők a japánokkal, hisz a Monarchia Kaiserin Elizabeth nevű cirkálója is részt vett a kereskedőváros védelmében. Csingtaó elesett, a cirkálót pedig inkább maguk a védők süllyesztették el.
Épp azért, mert a hadihajót nem vonta el a Monarchia Csingtaótól, Japán megkapta a casus bellit, a háborús okot, és 1914. augusztus 25-én hadat üzent Ausztria–Magyarországnak is.
Történetünk szempontjából fontos esemény volt, hogy a szövetséges britek egy korábbi egyezmény alapján azt kérték a japánoktól, küldjenek hadihajókat az európai hadszíntérre kisegítésül. Cserébe a japánok a csendes-óceáni, a németektől megszerzett szigeteket kérték, amibe a britek némi hezitálás után 1917-ben beleegyeztek. Az év első felére meg is érkezett a Szato Kozo ellentengernagy vezette Második Különleges Hajóraj, ami 17 hajóból, zömmel rombolókból állt, és főleg tengeralattjáró-elhárítási és konvojkíséreti funkciókat látott el a máltai brit bázisról. Az antant roppant elégedett volt a japánokkal, akik sokkal több időt töltöttek bevetésen, mint a britek, franciák vagy olaszok.
A Szakaki egy direkt erre a háborúra, 1915-re megépített, Kaba-osztályú romboló volt, majdnem 84 méter hosszú, megpakolva 810 tonna súlyú. Ez a hajó is a Földközi-tengeren találta magát, Máltáról futott ki a többi japán hadihajóval, hogy kísérje a hadianyagot, nyersanyagot és katonákat szállító antant kereskedelmi hajókat, illetve biztosítsa a Szuezi-csatorna és Franciaország közötti tengeri utat. A német, és az otrantói tengerzárat alulról megkerülő osztrák–magyar tengeralattjárók ugyanis komoly fenyegetést jelentettek számukra.
Attak a Szakaki ellen
A Szakaki 1917. június 11-én talált rá ellenfelére, az U-27-re, miközben Kréta partjainál volt őrjáraton a Macu nevű rombolóval. Kiszúrták a tengeralattjáró periszkópját, de már elkésett a parancs a kikerülésre és a mélységi bombák bevetésére. A tengeralattjáró megtorpedózta az egyik rombolót, ami súlyos károkat szenvedett, de nem süllyedt el. Ennek ellenére a különböző adatok szerint 59–68 fő meghalt a legénység tagjai közül. A hajót a brit HMS Ribble romboló biztonságos kikötőbe, Pireuszba vontatta, majd helyreállították, a tengerészek hamvait pedig hazaszállították.
A támadás idején két magyar tiszt is szolgált az U-27-en: Déry Ernő és Hardy Kálmán fregatthadnagyok. Mindkettejük visszaemlékezése ránk maradt. Robert Teufl von Fernland sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt torpedótisztként szolgált Hardy, akinek emlékiratai arról tanúskodnak, hogy az otrantói hajózáron elég nehezen keltek át még május 19-én. Gyakorlatilag a felszínen csusszantak át a zárat alkotó két kis angol hajó között egy sötét éjszakán. Miután kijutottak a nyílt tengerre, a görög szigeteknél portyáztak, elfogtak egy francia hajót, a Szakaki kötelékébe pedig június 11-én futottak bele két sziget, Antiküthéra és Kréta között. Hardy így emlékezett vissza a kurta csatára:
Június 11-én, pont délben hirtelen gyors hajóközeledést jelentett megfigyelőnk. Támadásra készen azonnal lemerültünk, és rövidre rá, 400 méterről a híd magasságában telibe találtuk a Shakaki (sic!) több mint 1000 t-ás japán torpedórombolót, a nyilván ellenünk küldött kis flotta vezérhajóját. Rögtön elfordultunk 180°-kal, mélyebbre mentünk, és máris megindult az ellenünk dobott U-bombák sorozatos robbanása. Egy-egy rövid szünetben a parancsnok megint feljebb merészkedett, hogy lássa, süllyed-e a japán? A hajó első harmada teljesen hiányzott, így a parancsnok joggal jelenthette, hogy a Shakaki valószínűleg elsüllyedt.
Pár pontatlanságtól eltekintve Hardy élethűen adta vissza a csatát (például a Szakaki valószínűleg nem rájuk vadászott, hanem konvojt kísért). Bár a japán romboló nem süllyedt el, azért volt mégis ennyi halálos áldozat, mert a legénység épp étkezni készült, egy helyre tömörültek a torpedó becsapódásakor. A kapitány, a 36 éves Uehara Taicsi is meghalt a támadásban. A torpedótalálat miatt felrobbant két kazán, és a hajó orra is leszakadt, így csoda, hogy nem süllyedt el. Hardy szerint utána a kötelék többi hajója az U 27-re kezdett vadászni, ami a tengeralattjárók mai szemmel még primitív hőskorában klausztrofóbiás rettegés lehetett:
Rövid szünet után csaknem megszakítás nélkül robbantak körülöttünk a bombák. Feljebb-lejjebb, jobbra-balra tértünk ki. A helyzet minden volt, de nem kellemes. Kialudt a világítás, a lazult tömítéseken víz csurgott be. A Kreisel kompasz leállt, és szivattyúzni – nehogy eláruljuk hollétünket – nem lehetett. A vizes hajófalon imbolyogtak személyzetünk árnyképei. Dante infernónak mondta volna, amit láttunk és átéltünk.
A tengeralattjáró nagy nehezen később a felszínre tudott emelkedni, visszaúszott Cattaróba (a mai montenegrói Kotor), és helyrepofozták. Az U-27 továbbra is ritkította az antant hajózását a háború végéig, 1917 legvégétől Holub József sorhajóhadnagy irányítása alatt (Hardy pedig lebetegedett, már nem tért vissza a fedélzetére, de később Horthy egyik fontos katonája lett, a hazai folyami erők vezetője is volt a nyilas puccsig).
Az U-27 karrierje dicstelen véget ért: a háború után az olaszok kapták meg a jóvátétel részeként, ők pedig Fiumében feldarabolták a tengeralattjárót. A Szakaki túlélte megtámadóját, nem is kevéssel, 1932-ben nyugdíjazták végül. Máltán, egy katonai temetőben emlékmű őrzi a csata és az elesett japánok emlékét.
Felhasznált források: Napi Történelmi Forrás, ElsőVilágháború.net 1, 2, HajósNép blog, Wikipedia (SM U-27), Wikipedia (Japan during World War 1).
Külön köszönet illeti a segítségért Dr. Krámli Mihályt, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum kutatóját, valamint Kurunczi Zoltánt, aki a japán forrásokban olvasott utána a történetnek.
Kiemelt kép: Osztrák-magyar tengeralattjáró. Forrás: Wikipedia
