A Forgószél-hadművelet 1956. november 4-én, hajnali négy órakor vette kezdetét Magyarország ellen: ez a „második” szovjet offenzíva eltiporta a magyar forradalmat. Több felkelőcsoport folytatott reménytelen, de bátor küzdelmet az iszonyú túlerő ellen, a legtovább, november 10-éig Csepel tartotta magát. A szovjet tankokkal érkező Kádár János elvileg átvette a hatalmat, a gyakorlatban azonban hatalmas volt a káosz.
Megbocsátásról beszéltek, megtorlást terveztek
A fegyveres ellenállás leverése ellenére november 4. után folytatódott a nyílt, tömeges ellenállás, működtek a munkás- és nemzeti tanácsok, tüntetések zajlottak, a hatalomba visszahelyezett kommunista párt válasza pedig sortüzek és utcai erőszak volt. Komoly erőtartalék volt még a társadalomban, úgy is fogalmazhatunk, novemberben kettős hatalom alakult ki Magyarországon, és Kádárék hiába hirdették meg november 26-án a „félelem nélküli” életet, óriási volt a szovjetek bábjának tekintett kabinet elutasítottsága.
Az új vezetés mindent elkövetett, hogy bázist teremtsen maga mögé, de ez sokáig nem sikerült. Ennek érdekében hirdetett »kifelé« amnesztiát és megbocsátást, miközben szűk körben proletárdiktatúráról, megtorlásról beszéltek
– mondja a 24.hu-nak Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke, akit a forradalom leverésének évfordulóján kérdeztünk a november 4. utáni eseményekről és szereplőkről.
Példaként egy novemberi, a budapesti kínai nagykövettel folytatott egyeztetést idéz, amelyről Kádár a pártvezetésnek úgy számolt be, hogy a kínaiak saját rendszerüket népi demokratikus diktatúrának nevezik, „amely tartalmában kifejezi a mi rendszerünk lényegét is: demokrácia a nép felé és diktatúra az ellenforradalom felé…” Majd a nyomaték kedvéért hozzátette:
Szovjet segítséggel
Miután a forradalom következtében szétesett a kommunista állami, belügyi apparátus, az erőgyűjtéshez elengedhetetlen volt a szovjet segítség. Az SZKP legfontosabb vezető testületeinek tagjai, Georgij Malenkov, Averkij Arisztov és Mihail Szuszlov segítették a „rendteremtést”, és az is kimondatott, hogy a magyar elvtársaknak szükségük van „szovjet állambiztonsági munkatársak” közreműködésére.
Pontosabban az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága: Kádár, Münnich Ferenc, Apró Antal, Biszku Béla, Marosán György stb. hosszas tanácskozás után döntött arról, hogy a közelmúlt eseményeit ellenforradalomnak minősíti, valamint megszabta a követendő csapásirányokat, és megnevezte a fő felelősöket.
Utóbbiak egyrészt a Gerő–Rákosi-klikk („érdekes” módon ezt a kört érintő perek később mégsem születtek), Nagy Imre és a belső árulók, az eddig rejtőzködő Horthy-fasiszták, illetve külföldi imperialisták.
Mától lövünk
Ennek szellemében a megtorlást is elkezdték mederbe terelni, Münnich Ferenc miniszterelnök-helyettest, a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek felelősét személyesen Ivan Szerov, a KGB elnöke instruálta. December hónapra egyfajta sűrűsödési pontként is tekinthetünk, amikor is megszületett a politikai elhatározás, és megindult az immár szervezett bosszú.
A történész kiemeli, akkorra állt fel a karhatalom, a pufajkások módszeresen és szó szerint végigverték a vidéket, Marosán György december 8-án kijelentette: „mától kezdve nem tárgyalunk, mától kezdve lövünk”. Számos helyszínen dördültek sortüzek (egészen január közepéig) a Nyugati pályaudvartól Miskolcon, Egeren, Salgótarjánon keresztül Csepelig – az áldozatok számát csak becsülni tudjuk, nagyságrendileg több százan voltak.
A hatalom belső köreiben elismerte a törvénytelenséget, Mátyás László rendőr ezredes, a Politikai Nyomozó Főosztály vezetője például 1956. december 28-án az országos rendőri értekezleten így fogalmazott:
„igaz, hogy nem törvényes eszközökkel vertük szét az ellenforradalmat. Összevertük gumibottal a fejüket, összeszedtünk néhány tucat [sic!] embert, becsuktuk őket. Amikor rendkívüli állapotok vannak, rendkívüli eszközökkel kell dolgozni. […] Ha nekem meg kell védeni a proletárhatalmat, és én csak úgy tudom megvédeni, ha szembeszállva az ellenforradalommal törvénytelen eszközökhöz kell nyúlni, ezt nem lehet elítélni”.
Felélesztették az ÁVH-t
A Kádár-kormány, amely a Rákosi-érában történteket a forradalom kitörésének egyik indokaként nevezte meg, komoly dilemmával találta magát szemben. Mindennél nagyobb szüksége volt jól működő, megbízható politikai rendőrségre, ehhez viszont újra kellett aktiválnia a gyűlölt ÁVH személyi állományát.
Bár az 1956 októberében feloszlatott ÁVH-t formálisan nem alakították újjá, a meghirdetett, majd decemberben végrehajtott felülvizsgálat során azonban ötezer volt államvédelmis közül csak tizenöten nem mentek át az igazolóbizottságok szűrőin.
Ezzel pedig az új rendszer gyakorlatilag átvette a szavak szintjén saját maga által is elítélt korábbi diktatúra fontos kiszolgálóinak, működtetőinek túlnyomó többségét. A kontinuitás akkor válik a legkézzelfoghatóbbá, ha mindezt konkrét életpályákra fordítjuk le – már csak az ’56-os megtorlás kapcsán is az államigazgatás több területére ki lehetne térni, most maradjunk a belügynél.
Maradtak a rendszerben
Szalma József eredeti szakmája autószerelő volt, 1945-ben lépett be a kommunista pártba, s 1947-ben került próbarendőrként az akkor Államvédelmi Osztálynak (ÁVO) nevezett politikai rendőrség kötelékébe. Miután a Szovjetunióban elvégzett egy egyéves „állambiztonsági iskolát”, karrierje is felfelé ívelt, és 1955-ben megtették a Belügyminisztérium vizsgálati osztálya vezetőjének. A forradalom leverése után posztját visszakapva az ő feladata volt a forradalom résztvevőivel szemben megindított „vizsgálati munka” irányítása.
»Sorozatos botrányos magatartása«, jelesül alkoholproblémái miatt 1958 végén leváltották az osztály éléről, de továbbra is vezető beosztásokba helyezték, míg végül szabályszegései következtében 1975-ben lefokozták, a pártból is kizárták, és nyugdíjba küldték
– sorolja Földváryné Kiss Réka.
Szalma mellett a politikai rendőrségen belül a megtorlás egy másik hírhedt figurája Rajnai Sándor, az úgynevezett „K”, vagyis különleges részleg vezetője volt. Rajnai 1946-ban szegődött az államvédelemhez, az 1950-es években egy ideig a kémelhárítást, majd a hírszerzést is vezette. A forradalom után ő irányította Nagy Imre és társai letartóztatását, majd gondoskodott a per lebonyolításáról. 1962-ben a nagykövetség tanácsosaként négy évre Moszkvába küldték, de 1966-ban mint az állambiztonsági főcsoportfőnökség helyettes vezetője, egyúttal a hírszerzés főnökeke, visszakerült a Belügyminisztériumba. 1978-tól előbb bukaresti, majd 1982-től moszkvai nagykövet volt, ahonnan az ellenzéki szervezetek követelésére 1989 nyarán rendelték haza. 1992-ben Izraelbe ment, majd egy évvel később az Egyesült Államokban telepedett le.
Mások puhára estek
Rengeteg ilyen egyéni sorsot lehetne még bemutatni, ám a lényeg: a felsővezetés „megtisztítása” 1962-63 folyamán, a kádári „konszolidáció” jegyében közel sem volt általános, a Moldova György szavaival „elbocsátott légió” tagjai erős kisebbségben voltak a maradókhoz képest. A történész azt is kiemeli: akinek mégis mennie kellett, az is puhára esett.
Gerő Tamás például vasesztergályos-segédből lett a politikai rendőrség tagja 1945-ben, majd az úgynevezett Belsőreakció-elhárító Vizsgálati Osztály vezetője, számos koncepciós ügy részese. Kulcsfigurája volt mind az ÁVH-nak, mind a forradalom és szabadságharc leverése utáni megtorlásnak. Vizsgálóként, illetve Szalma helyetteseként szerepel a neve Péch Gézáéktól, Angyal Istvánékon keresztül a Corvin közi felkelőkig számos ügyben.
Őt már 1959-ben leszerelték, hogy azonnal a Művelődésügyi Minisztérium Nemzetközi Koncert Igazgatóság egyik igazgatóhelyettesévé nevezzék ki, majd 1964-ben a TESCO külkereskedelmi vállalat főosztályvezetője lett. A kommunista hírszerzés szempontjából mindkét terület jelentősnek számított.
Kiemelt kép: Fortepan / Pesti Srác2
