Tömegtüntetések, barikádok, karhatalmi sortüzek, hősies harc a szovjet tankok ellen – az 1956-os forradalom és szabadságharc köztudatban élő ikonikus helyszínei a Kossuth tértől a Corvin közig mind Budapest belvárosában találhatók. Pedig a szabadságvágy a külső kerületekben is elemi erővel tört fel – akárcsak gyakorlatilag az egész országban –, ám az ottani események inkább mutatták a „vidék forradalmának” jellemzőit, mintsem hogy a fővárosi történések szerves részeként kezelhetnénk.
Eörsi László legújabb, Külpesti srácok című könyvében hét pesti peremkerület történetét dolgozza fel a forradalom és a szabadságharc napjaiban Angyalföldtől és Újpesttől követve a város keleti karéját a XV., XVI., XVII., XVII. kerületen keresztül Kispestig. Miben volt más a külváros forradalma? Hol és hogyan harcoltak a külvárosi srácok? Erről kérdeztük a történészt.
Inkább a vidékre hajazott
Az említett kerületek Nagy-Budapest 1950-es megszervezéséig független kisvárosok, települések (némely új kerületben több is) voltak szuverén vezetéssel, társadalommal, elittel. A XIII. kerület ugyan kivételt képez, ám Eörsi László kiemeli, ebben az esetben ne Lipótvárosra gondoljunk, ami már akkor is inkább a belváros része volt, hanem „az igazi, bicskás Angyalföldre”.
Végeredményben pedig ez, az akkoriban még nagyon is közelmúltnak számító önállóság terelte egyedi, inkább a vidékre hajazó mederbe a külvárosi forradalmi szerveződéseket. Budapest tágan értelmezett belvárosában az utcai események spontán módon alakultak, a vezetők általában menet közben emelkedtek ki a tömegből, a kerületek közigazgatási határainak nem volt lényeges szerepe. Az új városrészekben egészen másképp alakult:
Éltek még az egykori mikroközösségek, megvoltak azok a tekintélyek, akik a koalíciós időkben a közigazgatás és a politika terén is bizonyítottak. A forradalom kitörésekor ezek az emberek magától értetődő módon vették át a vezető szerepet, így az önszerveződés sokkal gyorsabb volt.
Együtt, de külön-külön
A forradalmi bizottságok konszenzuális alapon jöttek létre, az ismert és köztiszteletben álló személyek miatt az átlagosnál jóval nagyobb volt bennük a bizodalom, ennek megfelelően pedig viszonylag hatékonyan is működtek. Zökkenőmentesen vették át a tanácsok feladatait, megszervezték a mindennapi életet, a megalakuló nemzetőrségek fenntartották a rendet, a régi hatalom pedig a legtöbb városrészben már az elején defenzívába szorult.
A kerülethatárok nem voltak szigorúan kőbe vésve, de a nemzeti tanácsok épp entitástudatukból adódóan nem avatkoztak egymás dolgaiba. A történész úgy fogalmaz, mindenki a saját portáján söprögetett, helyiek voltak a vezetők, de a fegyveresek is, ami ugyancsak jókora különbség a belvárosi önszerveződésekhez képest. Akadtak persze kivételek, ha a helyzet úgy hozta:
A könyvben elemzett kerületek nyilvánvalóan már eltérő múltjuk és társadalmi összetételük miatt sem vonhatók egy kalap alá, lényeges különbség mutatkozik például a „forradalmi lendület” terén is. Az iparosított, munkások tömegei lakta Újpesten, Pestszentlőrincen vagy Kispesten sokkal aktívabbak voltak az emberek, a munkástanácsok szerveződései, mint az inkább agrár múlttal rendelkező, jóval ritkábban lakott kelet-pesti régióban. Angyalföld ebben is némiképp kivétel: a helyi hatalom, főleg a rendőrkapitányság itt nagyon erősen tartotta magát.
Ők nem azok a „pesti srácok” voltak
A forradalom alapvető céljai a külvárosban is megegyeztek a belsőbb területeken és az országosan megfogalmazott követelésekkel, de némileg specifikusabbak voltak. A nemzeti, forradalmi tanácsok ugyanis a már említett korábbi, helyi elit tagjaiból álltak, tapasztalt, idősebb emberekből:
Ők nem a tipikus »pesti srácok« voltak. Nagy Imrét ugyan elfogadták, de a körvonalazódó pártellenzéki vonal helyett ők jellemzően kisgazda és szociáldemokrata meggyőződéssel inkább a háború utáni koalíciós időkbe nyúltak volna vissza
– emeli ki Eörsi László.
Október 23-án késő este a külvárosokban is megindultak a fegyverszerzési akciók, több konfrontáció is történt a civilek és a karhatalmi erők között. Komolyabb harcok Újpesten alakultak ki, hiszen az iparilag fontos körzet megtartására a visszaszorulóban lévő kommunista hatalom is nagyobb hangsúlyt fektetett.
Ezen kívül azonban a szóban forgó kerületekben viszonylagos nyugalom honolt, már ha a forradalom központi helyszíneivel hasonlítjuk össze. E téren is inkább a vidékkel, pontosabban a vidék „rendpárti forradalmával” – amelyről itt írtunk részletesebben a Kivégezték, mert nem hagyta, hogy vér folyjon című cikkünkben – találunk hasonlóságot.
Ember kellett a gátra
A forradalom napjaiban a szovjet haderő ellen egy ponton, Kispest és a XVIII. kerület határán emeltek barikádot, itt volt egy kisebb összecsapás is. November 4-én, a második szovjet invázió elindításakor azonban már más volt a helyzet, és bár a harcok sehol nem mérhetők a Corvin közihez vagy épp a csepelihez, a szabadságharc kitörésekor a külvárosi srácok is hősiesen küzdöttek a szabad Magyarország védelmében.
A XV. kerületi összecsapásokat csak körvonalazni tudjuk, nem megerősített források több halottról is beszámolnak, de történetileg hiteles eseménysort ma még nehéz lenne összerakni. A XVI. kerületben nem volt komolyabb csata, két szovjet sebesültről szólnak a források, a XVII.-ben pedig Rákoscsabán dörögtek a fegyverek, itt három szovjet katona elesett.
Talán csak a XVIII. kerületben fordult elő, hogy a forradalom napjaiban szinte teljes konszenzus alakult ki a régi rendfenntartó erők és a felkelők között. Ez persze csak november 4-éig tartott: a szovjet offenzívára válaszul Pestlőrincen komoly ellenállás bontakozott ki, és a szabadságharcosok Kispesten is a végsőkig folytatták az ellenállást.
Tank Újpesten
Újpesten a kerületet Angyalföldtől a Szent László útnál elválasztó sorompónál vetette meg a lábát egy nagyjából százfős felkelőcsoport, amely – példátlan módon – harckocsival is rendelkezett, bár a szakértő kezelő személyzet hiányzott. A délről érkező szovjet páncélosokkal megütköztek, ám hamarosan menekülőre fogták: egy szabadságharcos meghalt, többen megsebesültek – szovjet veszteségről nem tudunk, ez azonban nem zárja ki, hogy ne lett volna.
A XIII. kerületben a Váci út és a Rákos-patak találkozásánál alakult ki komolyabb ellenállás, még november 5-én. A mintegy 50 fegyverest az intervenciós erők szétkergették. Egy szovjet katona meghalt, nyolcan megsebesültek, magyar veszteségről nem tudunk. Az angyalföldi ellenállás november 6-áig, az újpesti és a kispesti 9-éig, a pestlőrinci 8-áig tartott ki, az észak- és kelet-pesti ellenállást felszámolta a túlerő.
A megtorlás is rendkívül alapos volt, a „külpesti srácok” közül húsz főt ítéltek halálra, 17-et ki is végeztek. A többiek sem kegyelmet kaptak, hanem külföldre menekültek, így távollétükben szabták ki rájuk az ítéletet, amit így nem tudtak végrehajtani.
Kiemelt kép: Fortepan / Klausz Ádám
