1944 novemberében a magyar I/I. ejtőernyős zászlóalj Isaszeg és Sülysáp között, az Attila-vonalon küzdött az előre nyomuló, túlerőben lévő szovjetekkel. A területen az ejtőernyősök közül november 14–22. között a hivatalos nyilvántartás szerint 44 fő halt hősi halált, közülük 40-et az isaszegi temetőben helyeztek örök nyugalomra. Négy katonáról, és mellettük még 12 eltűntről azonban egészen eddig nem lehetett tudni semmit – most három másik hős sorsa vált ismertté, hála Zemen Pálné sülysápi lakosnak, aki nyugdíjas pedagógus, és jelezte a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum hadisírgondozó szakembereinek, hogy a helyi idősek úgy tudják: a falu határában lévő egyik szántóföldön a második világháború alatt katonákat temettek el jelöletlen sírba.
A feltárás viszont nem a hősi halált halt katonák, hanem az egyiküknél talált arany karikagyűrű miatt lett országos szenzáció: ebbe belevésve az „Esztike 1942” feliratot láthatjuk, ami segíthet azonosítani a három elhunyt közül legalább az egyiket. A katonáknál ugyanis nem volt semmilyen irat, sem jegytok, ami a dögcédulákhoz hasonlóan a magyar katonák azonosítására szolgált. A Honvédelmi Minisztérium Facebookon kért segítséget Eszter megtalálásához, és bár elég kicsi az esélye, hogy ő maga még él, a családja talán ráismer az ejtőernyős-feleség (vagy menyasszony) történetére: egy fiatal asszonyéra, aki hiába várta haza a frontvonalról ejtőernyős kiképzést kapott kedvesét.
Hol vagy, Eszter?
Kevés információnk van rólad, azok is inkább hősi halált halt férjedről szólnak. Egyet azonban…
Közzétette: Honvédelmi Minisztérium – 2020. augusztus 6., csütörtök
„A környék 1944 őszétől vált hadműveleti területté, elég komoly harcok dúltak ekkor már Magyarország területén. Komoly veszteségei voltak a magyar-német oldalnak, és a szovjetnek is” – mondta el a 24.hu-nak Maruzs Roland alezredes, a belföldi hadisírgondozó osztály vezetője. „A szovjetektől valószínűleg nagyjából annyian haltak meg, mint a magyaroktól és a németektől együttvéve, mert elég komoly ellenállást tanúsítottunk. Budapest előterében három védelmi vonal létezett, ezeket hívták Attila-vonalaknak, Isaszeg és Sülysáp között is ilyen húzódott.”
Hazánkban 1938-ban állították fel az első, még kísérleti keretet a nagy háborúban rohamcsapat-parancsnokként sokszorosan kitüntetett Bertalan Árpád százados parancsnoksága alatt, és a háború előestéjén szervezték tényleges katonai alakulattá. A szigorú alkalmassági vizsgák és kőkemény kiképzés okán igazi fenegyerekek jöttek össze a Magyar Királyi 1. Honvéd Ejtőernyős Zászlóalj soraiban Pápán.
A II. világháborúban először 1941. április 12-én vetettek be magyar ejtőernyősöket. 1941. július 5-én volt még egy harci ugrás, a tízfős különítmény a szovjet területre betörő csapatoknak vitt utánpótlást, majd 1944-ig nyugalom volt a pápai bázison. A védelmi harcok során már nem volt szükség légi bevetésre, az ejtőernyős ezred katonái a Szent László Hadosztály gyalogságához csatlakozva vettek részt az ütközetekben. Buszokkal, gépkocsikkal mindig oda vitték őket, ahol a legnagyobb volt a baj az Árpád-vonaltól a nyugati határig, és olyan speciális feladatokat láttak el, mint például hidak védelme. Nem véletlen, hogy brutális emberveszteséggel zárták a világháborút.
Szántóföldön találták meg a katonák sírját
„Helyi idősek bejelentése alapján vonultunk ki egy szántóföldre, ami egy 10–15 focipályányi terület volt. Szerencsére nagyjából meg tudták mondani, hol temették el a katonákat. Rengeteg ilyen bejelentésünk van, szinte majdnem heti szinten. Ezeknek jó része sajnos nem jár eredménnyel, hiszen sokszor annyira pontatlan a bejelentés, hogy lehetetlen a feltárás. Itt is majdnem ez lett a vége, de valamiért, egy belső sugallatra úgy határoztunk, hogy mégis kimegyünk műszeres vizsgálatot tartani.”
Idén júliusban történt a fémdetektoros átvizsgálás, több helyen is jelzett a műszer. A szakemberek az egyik területen földi maradványokat találtak, a másikon pedig egy láda gyalogsági lőszert, néhány kézigránátot és az aknavetőhöz 22 gránátot. „A sírban bakancsmaradványokat, gombokat, szíjmaradványokat találtunk, olyan tárgyakat, amik ennyi idő után egyáltalán még fellelhetőek az egyenruházatból. Legtöbbször egyébként a bakancstalp az, ami fenn szokott maradni” – mondta Maruzs Roland. „A lőszerek miatt abba kellett hagyni a munkát, ilyenkor az a protokoll, hogy a rendőrséget értesítjük, és a tűzszerészek elvégzik a hatástalanítást.”
A szakértők elvégezték az ilyenkor szükséges kutatásokat (átnézték az összes veszteségi dokumentumot, nyilvántartást – ezekből elég sok van a Hadtörténeti Levéltárban, egy részük ráadásul már digitalizálva), de nem találták meg, ki lehetett a három elesett katona. A velük megtalált személyes tárgyak sem segítettek, azt is onnan lehetett csak beazonosítani, hogy ejtőernyősök voltak, hogy az egyiküknél megtalálták az ejtőernyős katonai jelvényt.
„Amikor elindítottuk az ásatást, nem tudtuk, hányan fognak előkerülni. A helyiek hat vagy hét főről beszéltek. A harcok elmúltával gyakorlat volt a világháború folyamán, hogy az elfoglalt területeken a halottakat a lakossággal temettették el, vagy a helyi lakosok saját jól felfogott érdekükből, például a járványok elkerülése végett maguktól eltemették a halottakat.”
„Nagyon sokszor az volt a gyakorlat, hogy az ott megtalált lőszert, fegyvereket is beleszórták a sírba. Gyakran szembesülünk azzal, hogy a halottak mellett éles lőszerek, gránátok vannak, és a tűzszerészekkel kell együtt dolgoznunk. A helyiek nyilván nem értettek a fegyverekhez, a különböző robbanótestekhez, az volt a biztos, hogy betemették, és kész” – mondta Maruzs Roland.
A háború után sok sírt feltártak, és eltemették a halottakat a helyi temetőkbe. De még most is sok olyan katona van, aki nem került elő, az ő sírjaik feltárásával foglalkozunk mi.
Versenyfutás az idővel
A belföldi hadisírgondozó osztály jelenleg nyolc fővel üzemel, ők a feltárásokat és a kutatásokat végzik, és a Honvédelmi Minisztérium többi osztályával ellentétben nem a várban, hanem a Puskás Arénától nem messze, egy megviselt székházban dolgoznak. A hadisírgondozók gyakorlatilag versenyt futnak az idővel:
ráadásul lassan meghalnak az utolsók is, akik még emlékezhetnek rá, hol földelték el őket a csaták után. „Ezeket a kutatásokat korábban kellett volna elkezdeni, rögtön a háború után, csak akkor a politikai helyzet ezt nem engedte meg” – mondta Maruzs Roland.
1945 után gyakorlatilag megszűnt a hadisírgondozás, a második világháborús sírokat nem is lehetett gondozni, hiszen a katonákat fasisztának kiáltották ki, annak ellenére, hogy csak a kötelességüket teljesítették. A magyar katonák sírjait nem gondozták ebben az időben, negyven év alatt pedig lassan el is tűntek. Az is jellemző volt, hogy az első világháborús sírokat sem lehetett gondozni.
„Szándékos megszüntetésre is volt példa: ilyen volt az egykori Kőbányai temető, mai nevén Rákoskeresztúri új köztemető, ahol több mint tízezer katona sírját szüntették meg. Ott volt egy óriási magyar katonai temető, felszántották, és ment a rátemetés. Ezért vagyunk mi nagyon nagy hátrányban. Azok az államok, amelyek szerencsésebb történelmet éltek meg, jobb helyzetben vannak.”
A hadisírgondozás hivatalosan az 1990-es évektől kezdődhetett meg, ekkor még exhumálásokkal nem is nagyon foglalkoztak, csak a lehetséges felújítások kezdődtek el. 2010 után indult el az, amivel most a hadisírgondozó osztály foglalkozik. Az említett 40 isaszegi ejtőernyős közül is csak hatnak van meg a sírja, 34-é teljesen elveszett, valószínűleg rátemettek.
Esztike gyűrűje
Nem Esztike gyűrűje az első gyűrű, amit ilyen hadisírban találtak a szakemberek, és nem is az első, ami feliratozott, az viszont különlegesség, hogy név és dátum is szerepel a gravírozásban.
„Az itt elhunyt 44 katonából 40-ről tudjuk, hogy Isaszegen temették el, a többi négyről viszont azt írták, hogy Isaszegtől délkeletre, ami egybevág azzal, ahol a sírokat találtuk” – mondta az alezredes.
„Megnéztük a veszteségi kartonjaikat, amelyen általában a feleség nevét is feltüntették. Itt nem volt egyikük feleségének neve sem feltüntetve, de nem tudjuk, hogy hanyag volt, aki bevitte az adatokat, nem tudta, hogy van feleségük, vagy tényleg nem volt nekik. Fiatalemberekről van szó, mindannyian a húszas éveik elején jártak, elképzelhető, hogy nem volt párjuk. Közöttük tehát nem találtuk Esztike férjét. Lekutattuk az eltűnteket is, ott sem volt, akinek Eszter volt a felesége. Itt rögtön kiestek azok a katonák, akik szóba jöhettek. Ezután raktuk ki a posztot a HM Facebook-oldalára.”
Nagyon sokan jelentkeztek a felhívásra, és volt is valaki, akiről azt hitték, sikerült beazonosítani a katonát: 1944 novemberében halt hősi halált az illető, és a feleségét Eszternek hívták. „Miután utánanéztünk, kiderült, hogy egy tisztről van szó, aki a mai Szlovákia területén van eltemetve.”
Akadnak sikertörténetek is: ritka, de előfordul, hogy megkeresésre is sikerül megtalálni egy katona sírját, de gyakoribb, hogy ilyenkor csak azt tudják megmondani, hogy megvan-e a sírja, és ha megvan, akkor hol. Ilyenkor a családnak kell állnia a hazahozatalt.
„Volt arra példa, hogy kiemelkedő katonát hoztunk haza, Barankay József rohamtüzér századosról van konkrétan szó, az ő sírjára Ukrajnában leltünk rá. Őt külön miniszteri engedéllyel hoztuk haza. De arra is volt példa, hogy megtaláltunk egy katonát, és megtaláltuk a hozzátartozóját is, aki hazavitte a katonát, és otthon, a szülővárosában temette el.”
Kiemelt kép: Mohos Márton /24.hu
