A kabócák „énekét” lehet a flexeléshez hasonló idegtépő ricsajként vagy a természet megnyugtató duruzsolásaként értelmezni, ám aki már egyszer is hallotta az ember tarkóját is végigborzoló hangot, soha nem felejti el. A mediterrán nyár alapkelléke a kabócadal, sokan a tengerparti nyaralás emlékeként hozzák haza magukkal.
Ezért is feltűnő, amikor Magyarországon, akár az északi határszélen a jól ismert ciripelés hasít a csendes, nyugodt délutánba, hiszen jócskán kisarkítva úgy vagyunk vele, itthon a tücsök ciripel, Horvátországban pedig a kabóca. Ám az országot járva vagy csak a közösségi oldalakat böngészve egyre gyakrabban csodálkozunk rá: itt is, ott is megjelentek a kabócák.
Tekintve, hogy a klímaváltozással hazánk időjárása is egyre melegebbé válik, adja magát a feltételezés, miszerint a rovarok „felvándoroltak” a déli, mediterrán területekről. Csakhogy Dr. Merkl Ottó entomológus, a Magyar Természettudományi Múzeum főmuzeológusa a 24.hu-nak elmondta, nem egy újabb idegenhonos faj felbukkanásáról van szó.
Szipókás rovarok
A kabócák mintegy 42 ezer fajjal képviseltetik magukat a Földön. Rendszertanilag a szipókás rovarok rendjébe tartoznak – ez nekünk hatalmas szám, hiszen gondoljunk bele: az összes emlősfaj száma nem egészen 6500, a kétéltűeké 6000, a hüllőké 8000, a madaraké 10 ezer, a halaké 29 ezer. De a rovarok világában mondhatni semmiség, hiszen a bogarak rendjébe több mint 400 ezer fajt sorolunk.
A „szipókás” megkülönböztető jelző a speciális szájszervükre utal: a poloskák nagy részéhez és a levéltetvekhez hasonlóan minden kabóca növényevő. Szipókájukat beleszúrják a növényekben futó edénynyalábokba, és onnan szívogatják a nedveket. Lárváik a növényzeten vagy – az énekeskabócák esetében – a földben növekszenek, táplálékukat odalent a fák gyökereinek nedvei jelentik, mielőtt „kihagyva” a báb állapotot, a felszínre mászva imágóvá vedlenek. A lárvaállapot igen hosszúra is nyúlhat:
Amerikában él a tizenhét éves kabócának nevezett faj, amelynek a lárvái 17 esztendeig fejlődnek a talajban, és egyszerre bújnak elő, hatalmas tömegben elárasztva a keleti államokat. Senki nem tudja, hogyan számolják a föld alatt az éveket, és mi alapján kezdik meg egyszerre a rajzást
– jegyzi meg Merkl Ottó.
Egyes fajok rendkívül színpompásak, míg mások szürkés, barnás színnel inkább igyekeznek beolvadni a környezetbe, és a testméretük is változatos: a trópusokon egyesek jó arasznyira is megnőhetnek, míg mások a fél centis testhosszt is alig érik el.
A leghangosabb zenész az óriás-énekeskabóca
A kabócák „dala” érdekes kérdés, az ember számára is jól érzékelhető módon az énekeskabócáknak nevezett csoport képes „zenélni”. A kisebb fajok is kiadnak számunkra hallhatatlan ultrahangokat, de erről kevés kutatási eredmény áll rendelkezésre, emellett sokuk nem is ciripeléssel „zajong”, hanem lábával dobol a növényeken. A hangadásnak a párválasztásban van fontos szerepe, de előbb ismerjük meg a hazánkban egyre gyakoribb dalnokot.
Magyarországon megközelítőleg 600 kabócafaj honos, ezen belül az énekeskabócák kevesebb, mint tíz fajjal képviseltetik magukat, ám közéjük tartozik a maga majdnem öt centiméteres hosszával a társaság legtermetesebb tagja, az óriás-énekeskabóca. Ugyanaz a faj, amelyet mediterrán országokban látunk, hallunk nyaranként.
A lárvák 2–3 évig fejlődnek a földben, majd előbújnak, felmásznak egy fa törzsére, kültakarójuk felreped, és előbújik a kifejlett rovar. Ezek után már csak egyetlen céljuk van: párosodni.
Hangot csak a hímek adnak ki, egy kitinlemezt »pattogtatnak« olyan gyorsan, hogy az emberi fül folyamatosnak hallja, a lemez mögött pedig egy speciális üreg gondoskodik a hang felerősítéséről
– magyarázza a szakember.
Szerelmes dal
A nőstényeket vonzza a hímek „éneke”, a hangerő és az eszeveszett tempó egyenes arányban áll az egyed életerejével, magyarán a hangosabb hím vonzóbb a másik nem számára. Párzás után a hím elpusztul, és a nőstények élete is véget ér, amint lerakták petéiket a fakérgek repedéseibe.
Mivel tehát a szerelemhez kötődik, a kabócák énekét csak a párzási időszakban, hazánkban július-augusztus folyamán hallgathatjuk.
Merkl Ottó egyetért vele, hogy egyre több helyen hangzik fel hazánk területén az óriás-énekekabóca dala, de hogy ennek mi az oka, azt még nem kutatták alaposabban. Feltehetően arról van szó, hogy a rovaroknak általában előnyösebb a melegebb időjárás, az enyhébb telek, így minden bizonnyal az énekeskabócák egyedszáma is növekedésnek indulhatott az utóbbi időszakban. És most érte el azt a szintet, hogy országszerte felfigyeltek rá az emberek.
Sikít a cincér
Végezetül érdemes megjegyezni, hogy a már-már fülsértő percegés mögött joggal gyaníthatjuk az óriás-énekeskabócát, ám a szelíd ciripelésre sem kell zsigerből rávágni a tücsköt. Sőt, kertekben, parkokban feltehetően szöcskéket hallunk, szikkadt réteken sáskák húzzák a magukét, a tücskökön kívül hazánkban ugyanis ezek a rovarok adnak ki hangot akkor, ha nyugalomban, biztonságban érzik magukat, és párra vágynak.
Ellentétben például a cincérekkel, amelyek olyankor hallatnak viszonylag erős hangot, ha ragadozó kapja el őket. Egy madár, de az ember is annyira meglepődhet a „visító bogártól”, hogy elejti, a zsákmány pedig egérutat nyerhet.
Kiemelt kép: Jean Venot / Biosphoto / Biosphoto via AFP
