A családi legenda szerint – ezt maga ifj. Brunszvik Antal királyi biztos és Seeberg Anna bárónő elsőszülött gyermeke, Teréz is terjesztette – a nevüket a német Braunschweig ónémet változatából eredeztető família őse II. Henrik herceg volt, aki az egyik keresztes hadjárat alatt megharagudott az őt elkísérő kisebbik fiára – a kitagadott hercegfi azután Magyarországon telepedett le.
Ebből ugyan nem sok igaz, viszont a nevét legalább negyvenféleképpen leíró család már a török hódoltság idején kivette a részét a közügyekből, és a 245 esztendeje, 1775. július 27-én megszületett Brunszvik Teréz sem esett messze a fájától, hiszen példaképnek tartott apjához és (a grófi címet éppen Teréz születésének évében elnyerő) nagyapjához hasonlóan a szolgálatot érezte a szívéhez legközelebb álló foglalatosságnak.
A haza üdvét
Az öccsével, Ferenccel és húgaival, Jozefinnel és Karolinával együtt kiváló nevelést magáénak tudó leány már igen korán elkötelezte magát a független és felvilágosult életmód mellett, testvéreivel Platón nyomán saját „respublikát” alapítottak, és mikor atyjuk elhunyt, Teréz egy kis kőhalmot emeltetett a tiszteletére.
Ami a költészettől a filozófián át a nyelvekig és a teológiáig sok területet átfogó nevelésének minőségét illeti, elég csak annyit megemlíteni, hogy az anyanyelvén túl kiválóan beszélt németül, franciául és angolul, valamint olaszul is elboldogult, zongorázni pedig maga Beethoven tanította, aki később is sokat vendégeskedett a család martonvásári kastélyában.
Sokáig tartotta magát az a feltevés, hogy a zeneszerző leveleiben emlegetett „halhatatlan kedves” éppen Teréz lett volna, ezt azonban a kutatók többsége elveti, ellenben Jozefin nevét jóval gyakrabban emlegetik.
A szegény gyermekek szellemi-lelki anyja
Az apja halála utáni, meghatározó, sőt sorsfordító momentumhoz hasonló később is több akadt Brunszvik Teréz életében. A gyakran utazó és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan a Nyugat-Európában tapasztaltakat a magyar viszonyokra szívesen lefordító grófkisasszony egy alkalommal hat hetet töltött el a hírneves pedagógiai gondolkodó, Johann Heinrich Pestalozzi a svájci Yverdonban lévő világhírű intézetében – Pestalozzi személye és tanításai meghatározónak bizonyultak az eszmélésében.
Szintén villámcsapásként érte, amikor megözvegyült húga, Jozefin és gyermekei társaságában – utóbbiaknak a nevelését magára vállalta, és közösen keresték a legjobb európai módszereket a kiművelésükre – Itáliában utazgatva, 34 évesen vallásos megvilágosodást élt át; ekkor elhatározta, hogy minden szegény gyermekről gondoskodni fog, szellemi-lelki anyjuk lesz.
A férfiak és a nők egyenlő nevelésének, kiművelésének tántoríthatatlan híveként és példaadójaként fejébe vette, hogy Magyarországon is meghonosítja a nőnevelő intézeteket, amelyek a gyakorlati ismereteken túl szilárd erkölcsi alapokat is átadnak a leányoknak – ez végül nem neki, hanem szintén hírneves unokahúgának, Teleki Blankának sikerült 1846-ban. De ez nem jelenti, hogy fáradhatatlanul ontott ötletei és az idegen földön tett, évekre nyúló tanulmányútjai nem teremtek gyümölcsöt: Brunszvik Teréz volt ugyanis az első, aki a Habsburg Birodalom területén, azon belül is Budán már 1828-ban kisdedóvót, azaz óvodát hozott létre a 2-7 év közötti, elsősorban szegény gyermekeknek.
Angyalkert
Az angol mintára kidolgozott tantervvel az „Angyalkertnek” nevezett intézményben olvasni, írni, számolni is tanítottak, de a technika, az egészségtan és a földrajz sem hiányzott a mesékre, imákra és erkölcsi-vallásos nevelésre alapozott ismeretanyagból. A budai volt az első, amelyet teljes egészében a maga – egyre szűkösebb – vagyonából hozott létre Brunszvik Teréz, de ezután gombamód bújtak ki a földből az újabbak, haláláig több tucatnyi megalapításában és vezetésében működött közre Besztercebányától Pozsonyon át Linzig és Münchenig.
Az óvodákon kívül a tanítók önművelésében, a 7 éven felüli leányok „kézmű-oskolájának” megszületésében és az óvodákat összefogó, fenntartó egyesületekben is tevékeny szerepet vállalt, amíg például az utóbbiból ki nem golyózták. Lelkesedése és hivatástudta lankadatlan maradt idősebb korában is, erről tanúskodik az a levele, amelyet ifjabb Wesselényi Miklós báróhoz címzett 1843-ban:
„Közel 6 évi távollét után, amit arra fordítottam, hogy az egyes országokban megnézzek és megvizsgáljak mintegy 200 különféle nevelőintézetet, hazámat nagy izgalomban találtam: a hosszú alvásból felébredve és körbetapogatózva, de még – nekem úgy tűnik – eléggé álomittasan. Nevelés, nevelés a nagy szó. Magyarországon minden évben 200 000 gyermek születik testileg. Persze lelkileg is meg kellene születniük! A lelket, a kedélyt, a jellemet logikusan fejleszteni. Az egyének képességeit erősíteni, irányítani, kiszabadítani az állatiasságból!”
Pedagógiai alapeszmény
A honi közélet felrázásában kifejtett tevékenysége miatt nem meglepő, hogy lázas örömmel fogadta az 1848-as forradalom kitörését, és leveleiben, naplóiban (ez utóbbiak 65 kötetre rúgnak és öt évtizedet ölelnek át, kiadásuk még ma is csak kis részben történt meg) hírt adott a közvetlen szemtanúként átélt pesti eseményekről. Amikor a levert szabadságharc után Teleki Blankát forradalmárok bújtatása miatt hat évre börtönbe vetették, megpróbált közbenjárni az érdekében – őt szintén többször kihallgatták, de korára tekintettel végül békén hagyták.
Unokahúga 1857-es szabadulása után önkéntes emigrációba vonult, Teréz még láthatta őt, mielőtt 1861-ben visszaadta lelkét az Úrnak, és a család kriptájában, Martonvásáron eltemették. Emlékét ma is rengeteg óvoda őrzi országszerte, pedagógiai alapeszményein sem rontott sokat az idő:
„A korai nevelés a legfontosabb. Amit az ember gyermekként lát, az segíti egész életében, hogy a jó felé orientálódjék.”
