Az aszályos tavasz nem kedvezett az idei szúnyogpopulációnak, a tenyészhelyeken heverő tojások többsége hónapokig várta az esőt. A nyár elején érkezett jelentős mennyiségű csapadék és a meleg aztán beindította fejlődésüket, mostanra sok helyen úgy érezzük, valóságos szúnyoginvázió zúdult a nyakunkba – az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság meg is kezdte a kémiai gyérítést.
A nyári estéken persze nem szabad kiborulni néhány viszkető folttól, az egyéni védekezésnek is vannak hatékony formái, de szó se róla: el vagyunk kényelmesedve. Az érem másik oldala viszont, hogy a sajtó évek óta beszámol több idegenhonos, veszélyes trópusi betegségek terjesztésére képes faj megjelenéséről és terjedéséről hazánkban, ami már aggodalommal tölti el az embert.
Az 50 őshonos csípőszúnyog mellé a közelmúltban három ázsiai „idegen” érkezett, közülük talán – nyilván vérszomjas neve okán – a tigrisszúnyog a leghírhedtebb. A szakemberek is nagyon komolyan veszik, az Ökológiai Kutatóközpont a lakosság segítségét kéri hazai elterjedésének felméréséhez. Miért olyan veszélyes ez a faj? Dr. Soltész Zoltánt az Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársát, a kétszárnyúak szakértőjét kérdeztük.
Agresszív, mint egy tigris
A maga kategóriájában is viszonylag kicsi, hossza öt milliméter, koromfekete testét határozott, hófehér sávok és foltok tarkítják – innen a laikus is viszonylag könnyen felismerheti. Ha mindenképp emlőshöz szeretnénk hasonlítani, színei alapján a zebra találóbb lenne, de a hazánkban angol fordításból elterjedt tigrisszúnyog elnevezés nem a külsejére, hanem a „vérmességére” utal:
Az Európában »megszokott« fajokhoz képest rendkívül agresszíven támad, ráadásul fényes nappal, ragyogó napsütésben is számíthatunk a csípésére
– mondja a 24.hu-nak Soltész Zoltán. Egyedül a faj latin neve kőbe vésett, a tudomány így hivatkozik rá: Aedes albopictus (Skuse, 1894).
Ázsia trópusi, szubtrópusi vidékeiről származik, nemzetközi szállítmányokkal jutott el a világ különböző pontjaira, így hazánkba is, de egyelőre nem ismert, hogy képes-e áttelelni nálunk, azaz kialakulhatnak-e stabil magyarországi populációi. Évek óta több tucatnyi példányát jelzik az ország különböző pontjairól, tavaly például a több mint 400 lakossági észlelésből 48 valóban tigrisszúnyog volt, a legtöbb bejelentés Budapestről érkezett, de sok vidéki helyszínen is azonosították.
Persze a kutatók profi szúnyogcsapdákkal is végeznek gyűjtést, egymást követő években azonos helyeken is mintavételeznek. A probléma az, hogyha két egymást követő évben is megtalálják a tigrisszúnyogot egy adott területen, még nem biztos, hogy áttelelő példányokról van szó, főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy az észlelések legkorábban nyár elején történtek. Ebbe ugyan belefér, hogy egyes egyedek áttelelnek, de valószínűbb, hogy még csak ismétlődő behurcolásról van szó – bármi is a jelen helyzet, idővel várhatóan alkalmazkodni fognak a klímánkhoz, és stabilan megtelepszenek hazánkban.
Trópusi betegségekkel fenyegetnek
No, de nem mindegy nekünk, hogy 50 hazai szúnyog vagy a behurcolt fajok valamelyike szívja a vérünket? A válasz határozott nem, és itt jön a magyarázat arra is, miért fontos a tigrisszúnyog hazai terjedésének minél alaposabb feltérképezése. Az őshonos fajok is többféle betegséget terjeszthetnek, ilyen például a nyugat-nílusi láz, a bőr- és szívférgesség, az usutu vagy a malária, de a tigrisszúnyogok ennél jóval többre képesek, ha stabil populációjuk alakul ki.
Ez a faj ugyanis átadhatja többek között a dengue-lázat okozó vírust, az agyvelőgyulladást okozó japán encephalitis vírust, a sárgaláz és talán a zika kórokozóját is.
Ezek a betegségek mindeddig csak úgy jelentek meg hazánkban, ha valaki trópusi útjáról megfertőződve tért haza. Ha viszont itthon megcsípi az adott kórokozóval kompatibilis szúnyog, máris elindulhat a fertőzési lánc
– mondja Soltész Zoltán.
Kompatibilitás és a nagy számok törvénye
Persze nem egy betegre és egy darab vérszívóra kell gondolni, a szakember ezért rögtön el is magyarázza a kompatibilitás jelentését, és hogy miért fontos a stabil állomány.
A szúnyogok esetünkben biológiai vektorként működnek. A fertőzött ember véréből felveszik a kórokozót, ami ha kompatibilis a fajjal, elkezd benne szaporodni, szétárad a testében, eljut a nyálmirigyeibe is. Szúráskor ezek a rovarok nyálat juttatnak a sebbe, ezzel pedig a vírust is átadják annak, akit megcsípnek. Amennyiben a kórokozó nem kompatibilis az adott szúnyoggal, akkor nem tud benne szaporodni, terjedni, hanem a gyomrába jutva elpusztul.
Ahogy egy fecske nem csinál nyarat, úgy egy szúnyog sem indíthat járványt, ehhez nagy létszámú, stabil állományra van szükség, ami már potenciális vektorként működhet. Soltész Zoltán azonban kiemeli, hogy eddig még nem találtak nagy egyedszámú tigrisszúnyog-populációt hazánkban.
Nehezen múló csípések
Ha már a szúnyog nyála ennyire fontos tényező, tegyünk egy apró, de annál érdekesebb kitérőt. Biztos sokan tapasztaltak már magukon olyan „rendhagyó” szúnyogcsípést, ami a szokottnál kiterjedtebb bőrpírral, nagyobb duzzanattal jár, piros, viszket és fáj napokig, akár egy-két hétig is. Könnyű rá emlékezni, mert nem gyakori, és az ember megjegyzi, hogy mintha sugárfertőzött vérszívó áldozatává vált volna.
Nyilvánvalóan erős immunreakcióról beszélhetünk, a szúnyogok nyálában lévő fehérjék válthatják ki. Összesen 53 fajról beszélünk Magyarországon, néhányuk gyakori, sokszor a célkeresztjükbe kerülünk, míg mások ritkábbak, jóval kisebb az egyedszámuk. Ha az ember immunrendszere ritkán vagy még soha nem találkozott az adott faj nyálában lévő fehérjékkel, elképzelhető, hogy fenti tünetek formájában „túlreagálja”. Több tucatnyi olyan őshonos csípőszúnyog lehet, amellyel életünk során egyszer sem vet össze a sors, és ebbe a pakliba tartoznak az Ázsiából érkezett idegenek is.
Mindez persze nem több egy lehetséges magyarázatnál, hiszen minden ember más és más, nem is beszélve a környezeti hatásokról, a szervezet aktuális állapotáról. De érdekes elmélet, és az biztos, hogy túlzott allergiás reakcióról van szó.
Mellénk költöznek
És van még egy rossz hírünk. A tigrisszúnyogok eredeti, trópusi élőhelyükön faodvakban meggyűlő vízbe rakják petéiket, és mivel Európában viszonylag kevés az ilyen, hát alkalmazkodtak. Bármilyen víztestben kifejlődnek, ami nem érintkezik közvetlenül a talajjal: esővízgyűjtő hordóban, kidobott gumiabroncsban, bármilyen eldobált, a kertben széthagyott tálkában, cserépben, vödörben, virágalátétben, amiben megáll egy kis víz.
Nem lehet eleget hangsúlyozni, mennyire fontos a szúnyogok elleni küzdelemben az egyén részvétele: az ilyen szúnyogbölcsők megszüntetése egyetlen mozdulat. És persze a szemétnek sem az út szélén van a helye.
Kiemelt kép: Roger Eritja / Biosphoto / Biosphoto via AFP
