A néhány évtizeddel korábban még félgyarmati sorban lévő, elmaradott Japán az 1868-ban elkezdett reformok hatására beindult modernizációt követően a XX. század első éveiben már hódítóként lépett fel a kelet-ázsiai térségben. A szigetország elsőként Korea és Kína irányában igyekezett terjeszkedni, azonban itt összeütközésbe került Oroszországgal, amely szintén komoly ambíciókat dédelgetett ebben a térségben.
Korea és Mandzsúria
A fegyverek először 1894–1895-ben szólaltak meg. A japán–kínai háborúban Japán győzelmet aratott, de csak a Korea feletti befolyást tudta megszerezni, a szintén meghódított, a Koreai-félszigettől nyugatra fekvő Liaotung-félsziget és rajta Port Arthur stratégiai fontosságú kikötője az európai nagyhatalmak nyomására orosz kézre került.
A nyersanyaghiány enyhítése érdekében a szigetország következő célpontja az ásványkincsekben gazdag Mandzsúria lett volna, amelyen a japán vezetés hajlandó lett volna osztozni Oroszországgal, utóbbi azonban nem akart engedményeket tenni. Miután orosz csapatok szállták meg Mandzsúriát, az összeütközés elkerülhetetlenné vált.
Hadüzenet nélkül
Japán a későbbi második világháborús taktikájához hasonlóan meglepetésszerű, gyors és meggyőző csapással igyekezett döntésre vinni az ügyet. Tógó admirális a tárgyalások megszakadása után két nappal, 1904. február 8-án hadüzenet nélkül lecsapott a Port Arthurban állomásozó orosz flottára, és elsöprő győzelmet aratott. A további összecsapások során a császári haditengerészet gyakorlatilag harcképtelenné tette az orosz csendes-óceáni flottát, blokád alá véve Port Arthur és Vlagyivosztok kikötőjét, miközben a japán szárazföldi hadsereg is támadásba lendült. II. Miklós cár a kudarcok ellenére is biztos volt abban, hogy móresre tudja tanítani a szemtelen kis országot.
A helyzet reális értékelésében az sem segítette, hogy egyszerűen „majmoknak” tartotta a japánokat, tanácsadói pedig csak azon vitatkoztak, vajon másfél vagy inkább két „sárga” ér fel egy orosz katonával. Az persze tény, hogy a cári hadsereg összlétszáma legalább ötszöröse volt a japánnak, az embereket és az utánpótlást azonban csak a még nem teljesen kész transzszibériai vasúton lehetett volna keletre szállítani. Az orosz hadvezetés nagy terve az volt, hogy a tönkrevert csendes-óceáni flottánál egyébként nem erősebb balti-tengeri flottát vezénylik át a hadszíntérre, hátha ezzel visszaszerzik a kezdeményezést.
Meglepték az oroszokat
A Rozsgyesztvenszkij tengernagy vezette hajók 1904 októberében keltek útra. Az egyébként is fáradságos utazást tovább nehezítette, hogy a Japánt a háttérben támogató Nagy-Britannia nem engedte át a cári flottát a Szuezi-csatornán, így a balti-tengeri flotta Afrika megkerülésével, május végére jutott csak el a csendes-óceáni vizekre.
Tógó admirális a Japánt és Koreát elválasztó szorosban várta az orosz hajókat, amelyek Port Arthur helyett immár Vlagyivosztok felé igyekeztek. Ugyan a balti-tengeri flottának több csatahajója volt, mint a lesben álló japánoknak, utóbbiak hajóágyúi pontosabbak és nagyobb hatótávolságúak is voltak. Némi szerencsével fedezték fel ugyan május 27-én az éj és a köd leple alatt a csuzimai szoroson átsurranni próbáló orosz hajókat, viszont a csata maga néhány óra alatt eldőlt.
A nagyhatalom alulmaradt
A tökéletes szögből támadó japán hajók sortüze megtizedelte az ellenséget, az orosz zászlóshajó, a Knyaz Szuvorov egyik tisztje szerint „számolni sem tudtuk, hány találatot kaptunk”. Az orosz tengerészek becsülettel küzdöttek, de másnapra Rozsgyesztvenszkij számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a további harc értelmetlen, ezért megadta magát. Az orosz flotta így is 21 hajót, köztük 6 csatahajót vesztett, több mint 4 ezer ember is odaveszett a hullámok között – Japán mindössze három torpedónaszádot vesztett.
A csuzimai ütközettel végleg eldőlt az orosz–japán háború, a szeptemberben aláírt béke alapján Japán Port Arthurt és Mandzsúriát is megszerezte. Ez volt az első alkalom a modern korban, hogy egy – részben legalábbis – európai nagyhatalmat térdre kényszerített egy ázsiai ország. Japán elindult a nagyhatalmi álom (és a második világháborús vereség felé) vezető úton, Oroszországban viszont a megalázó kudarc hatására tovább erősödött a Péterváron már 1905 telén is összecsapásokhoz vezető forradalmi hangulat.
