Troyes-ban, 1420. május 21-én VI. Károly francia király tényleg emlékezetes cselekedetet hajtott végre: elismerte az angolok igényét a saját trónjára. V. Henrik angol király elismerése jogos örökösének hatalmas megaláztatást jelentett a franciáknak. A „százéves háború” a végéhez közeledett. Az angolok – akiket az ifjú, energikus király képviselt – diadalt ültek, legalábbis akkor. A pillanat jelentőségét értékelve közelebbről kell megvizsgálnunk, mi történt Troyes-ban hatszáz évvel ezelőtt.
Anglia uralkodói több mint 80 évig harcban álltak Franciaország Valois-házbeli királyaival, mivel úgy vélték, hogy nekik több joguk van a francia koronára. Ezekben az évtizedekben hol az egyik, hol a másik oldal került fölénybe. Most, öt évvel Henrik Franciaország elleni első invázióját követően úgy tűnt, egyértelműen ő lesz a győztes.
Addig is régenssé nevezték ki
A troyes-i egyezmény aláírásával Károly király nem csak azt ismerte el, hogy Henrik a törvényes örököse, hanem azt is, hogy Henrik örökösei is azok. Más szavakkal: a két koronát az elkövetkezendő időkben ugyanaz az uralkodó – Anglia királya – viseli majd. Az egyezmény nem csupán a francia trónörökös, VI. Károly fia, Károly dauphin igényét csorbította, hanem a Valois-ház minden más férfitagjáét is. Ami a franciákra nézve még ennél is rosszabb volt, hogy V. Henriket jövendő megkoronázásáig régenssé nevezték ki, mivel 1392 óta VI. Károly több mentális krízisen esett át.
Az emlékezetes egyezmény megszilárdításaként Henrik június 2-án, Troyes-ban feleségül vette Károly lányát, Katalint. A westminsteri apátságban 1421. február 23-án koronázták királynévá, és az azt követő ünnepi lakomán az asztali dekoráció büszkén hirdette:
E kitűnő házasság véget vet a háborúnak.
Mégis miként sikerült Henriknek meggyőznie vagy kényszerítenie a franciákat, hogy elfogadják, egy angol legyen Franciaország törvényes uralkodója?
Henrik helyzetét jelentősen megkönnyítette a XV. század első éveiben Franciaországban dúló végzetes polgárháború, ami komolyan hátráltatta az angol invázióval szembeni ellenállási kísérleteket. A francia nemesség két csoportja között azért tört ki véres viszály, mert nem tudtak megegyezni abban, ki irányítsa a gyengeelméjűnek tartott királyt: az Armagnacok, akiknek vezetője kezdetben VI. Károly öccse, Lajos orléans-i herceg volt, vagy a burgundiak.
A feszültség évek során érlelődött, de csak 1407 novemberében robbant, amikor II. (Félelemnélküli) János, Burgundia hercege elrendelte Lajos meggyilkolását. Polgárháború tört ki, és nemsokára mindkét oldal az angolokhoz fordult katonai támogatásért. V. Henrik döntését, hogy 1415-ben hadba száll Franciaországban, minden bizonnyal jelentősen motiválta, hogy kihasználhatja az ellenfeleit sújtó zűrzavart.
Keserves ostrom
Henrik 1415-ös azincourt-i győzelme után a franciák vonakodtak újból hadba szállni ellene. Ennek eredményeként nem ütközött komolyabb ellenállásba, amikor 1417. augusztus 1-jén megkezdte Normandia szisztematikus meghódítását. 1418 nyarára csaknem egész Alsó-Normandia angol fennhatóság alá került. A normann főváros, Rouen keményebb diónak bizonyult, miként azt hat hónapig tartó, elkeseredett ostrom is bizonyította. Miután Rouen 1419 januárjában angol uralom alá került, Felső-Normandia jó része ellenállás nélkül adta meg magát Henriknek.
Az angol hódítás következtében a franciák megosztottsága egyre nőtt, és 1418-ban a Párizs elleni burgundi támadás alkalmával új mélypontjára jutott. A burgundiak nem csupán ellenőrzésük alá vonták a fővárost, hanem megölték az Armagnacok vezetőjét, Bernard d’Armagnacot, és azt akarták elérni, hogy utódja, Károly dauphin, az Armagnacok új vezetője elmeneküljön. Ami a királyt illeti, a burgundi herceg ellenőrzése alá került, és a „biztonsága” érdekében Troyes-ba vitték.
Az angol király úgy döntött, hogy tovább folytatja az előrenyomulást Párizs felé. De a herceg és a dauphin 1419. szeptember 10-én, Montereau egyik hídjánál sárba tiporta a közös fellépés reményét, mivel a dauphin csatlósai meggyilkolták János herceget – hogy megbosszulják Orléans-i Lajos herceg és Bernard d’Armagnac megölését. Egy évszázaddal később, 1521-ben egy karthauzi szerzetes megmutatta I. Ferenc francia királynak János herceg betört koponyáját, mire a király felkiáltott:
Igaza volt: a montereau-i gyilkosságot követő angol–burgundi tárgyalások vezettek el azokhoz a kikötésekhez, amelyekre 1420. május 21-én Troyes-ban került pecsét.
A reálpolitika mestere
A burgundi–angol egyezséget követően Károly francia király és Izabella királyné is elfogadta Henrik követeléseit. 1420 nyarán a nemesek és a város képviselőinek jelenlétében a Troyes-ban tartott gyűlésen ismertették, miért kell elfogadni Henrik feltételeit.
Először azért, mert Henrik bölcs, és szereti Istent, a békességet és az igazságot: igazán aggódik a dauphin és pártja által okozott megosztottság és a királyság veszedelmes állapota miatt; továbbá a dauphin megszegte János herceggel kötött ünnepélyes megállapodását, és nem méltó a továbbiakban semmiféle magas tisztségre és engedelmességre.
A gyűlés bejelentette, hogy az egyezmény tervezett feltételei „felettébb megfelelőek, hasznosak és szükségesek”. Április 9-re megegyeztek a szerződés bevezetőjében. Már csak az maradt hátra, hogy Henrik Troyes-ba érkezzen, hogy megvitassák és ratifikálják a végső változatot, valamint nyilvánosan pecsétet üssenek a szerződésre.
A tárgyalások ideje alatt Henrik bizonyította, hogy a reálpolitika mestere. Az egyezmény nem csak azt tartalmazta, hogy VI. Károly elismerte Henriket a francia trón örökösének, hanem azt is, hogy Henrik hajlandó átengedni Károlynak a trónt annak haláláig. Bár Henrik komoly katonai sikereket ért el, jól tudta, nincs abban a helyzetben, hogy hódítóként szerezze meg a koronát. Úgy okoskodott, hogy a francia király egyetértésének megnyerésével öregbíti saját jó hírnevét, és növeli annak az esélyét, hogy a franciák elfogadják uralkodójuknak.
Érdekes módon úgy tűnik, pár évvel korábban maga Henrik fogalmazta meg a késleltetett örökösödés ötletét. Harfleur eleste után, 1415 szeptemberében Henrik kihívta párviadalra az akkori dauphint, Lajost. A győztest, Henrik javaslata szerint, elismerik VI. Károly örökösének – Lajos azonban nem reagált a kihívásra.
Együtt vonultak be Párizsba
A troyes-i egyezmény lepecsételése idején nem tűnt úgy, hogy VI. Károly hosszú életű lesz, Henrik joggal bízott abban, hogy hamarosan megkoronázzák. Régensként tudta, hogy számíthat a bosszúra szomjazó burgundiak támogatására. Ezért nem meglepő, hogy a szerződés számos olyan kikötést tartalmazott, ami nekik kedvezett, valamint Henrikre bízták azt is, hogy pusztítsa el Armagnac-párti ellenfeleiket. Henrik még így is tudatában volt, hogy a szerződés feltételei miatt ellenállás bontakozhat ki Franciaországban.
Ezért a szerződés aláíróinak, valamint a támogatóiknak nyilvános esküt kellett tenniük, hogy megtartják a szerződést, és megígérik, hogy engedelmeskednek Henriknek, mint a trón örökösének és majdani felkent királyuknak. Sőt Henrik úgy tartotta bölcsnek, hogy a francia szokások szerint hivatalosan beidézzék a dauphint, hogy álljon bíróság elé János herceg meggyilkoltatásáért.
VI. Károly és Henrik, miután ádvent vasárnapjára időzítve díszes külsőségek között együtt vonultak be Párizsba, lit de justice-t (speciális bírósági tárgyalást) tartottak. Aligha meglepő módon a dauphin nem reagált az idézésre, ezért törvényen kívülinek nyilvánították.
Diadal és halál
Az Armagnacokon kívül is akadtak olyan franciák, akik nem fogadták el az egyezményt, másoknak viszont a sokéves felfordulás után a béke reményét jelentette. Régensként Henrik nem okozott csalódást: bölcs és tisztességes módon kormányzott, és sikeres hadjáratokat vezetett a dauphin támogatói ellen. Furcsa módon mégis a katonai akciók következtében sújtott le Henrikre a végzete. 1422-ben, csupán két évvel az egyezmény aláírása után vérhast kapott – feltehetőleg Meaux ostroma alatt –, és augusztus 31-én meghalt Vincennes-ben. A troyes-i egyezmény sikere ellenére sem örökölte meg a francia trónt, VI. Károly két hónappal később követte a sírba. 1421. december 6-án született meg Henrik és Katalin gyermeke, VI. Henrik, aki Anglia és Franciaország kettős monarchiájának első uralkodója lett. 1431. december 16-án Párizsban koronázták francia királlyá, II. Henrik néven.
Először úgy tűnt, hogy a troyes-i egyezmény nagy formátumú létrehozójának halála ellenére is fennmarad. A dauphin csak akkor vált komoly ellenféllé, amikor 1429 júliusában Franciaország királyává koronáztatta magát a hagyományos koronázó helyen, Reimsben. Ez nemcsak a saját támogatói körében növelte a hitelességét, hanem valódi lehetőséget teremtett, hogy szembeszálljon Franciaország „angol” királyával. Sikere Jeanne d’Arc fellépésének volt köszönhető, aki 1429 májusában központi szerepet játszott Orléans felszabadításában, és legalább olyan ikonikus szereplője lett a francia történelemnek, mint amilyen V. Henrik az angol históriának.
Ha hosszabb távon sikerült volna megvalósítani, hogy egy király uralja Angliát és Franciaországot, vélhetőleg másként alakul Európa történelme. Az 1450-es évek elején, amikor az angolok elveszítették franciaországi birtokaik jó részét, az egyezmény okafogyottá vált, de Nagy-Britannia uralkodói csak 1801-ben jutottak el oda, hogy többé nem nevezték magukat Franciaország királyának is.
A teljes cikk a BBC History legújabb, 2020. májusi számában olvasható.
Kiemelt kép: az azincourt-i csata. Forrás: Wikipedia
