A pszichiátria 1959 óta ismeri a loneliness kifejezést: ekkor jelent meg Frieda Fromm-Reichmann tanulmánya, melyben elsőként írt a jelenségről. Fromm-Reichmann, aki Freud kortársa volt, és a II. világháború alatt menekült az Egyesült Államokba, posztumusz publikált értekezésében azt írja:
A magány annyira fájdalmas és ijesztő tapasztalat, hogy az ember mindent megtesz, hogy elkerülje.
Ha ez valóban így van, mivel magyarázható, hogy vannak, akik önként kivonulnak a társadalomból, és hosszabb-rövidebb ideig mindentől és mindenkitől távol, magukra utalva élnek?
Egyedüllét és magány
Ennek megértéséhez először is tisztázni kell az egyedüllét és a magány közti különbséget.
A magány egy érzés, mely akkor is elragadhat minket, ha éppen egy százfős rendezvényen vagyunk
– magyarázta a 24.hu-nak Harsányi Kata pszichológus. Ebben az állapotban, tette hozzá, hiába vannak körülöttünk akár többen is, a hangokat távoli zajként halljuk, és – még ha be is kapcsolódunk beszélgetésekbe – egy idő után csak a saját, belső történéseinkre tudunk koncentrálni.
Ezzel szemben az egyedüllét inkább a kapcsolódás fizikai hiányát jelenti. Éppen nincs körülöttünk senki, fizikailag nem tudunk kapcsolódni, de ettől függetlenül nem biztos, hogy magányosnak érezzük magunkat. Sőt, lehet, hogy éppen erre az egyedüllétre van szükségünk
– mutatott rá a különbségre a szakember. A loneliness szó magyarul egyaránt fordítható magányként és egyedüllétként is – fent idézett munkájában Fromm-Reichmann kétségtelenül az előbbiről ír.
Az egyedüllét tehát a fizikai kapcsolatok hiányát jelenti, és bár a magánnyal ellentétben akár produktív is lehet, ez nem törvényszerűen van így.
Mindannyian egyediek vagyunk, és ennek megfelelően az igényeink is mások
– mutat rá Harsányi Kata. Az egyedüllétre adott reakciók egyediségét Antal-Uram Dóra pszichológus is megerősítette lapunknak. Rámutatott: genetikailag öröklött és tanult tényezők egyaránt szerepet játszanak abban, hogyan éljük meg társas kapcsolataink visszaszorulását. Ezek a faktorok a következők:
- Életesemények, kezdve kora gyerekkori tapasztalatainkkal, mint például, hogy a szüleink rendelkezésre álltak-e a szeparációs szorongás ideje alatt, kellett-e gyerekként hosszabb időt kórházban töltenünk, veszítettünk-e el fiatalon közeli hozzátartozót.
- A megküzdései módok, amiket életünk során elsajátítottunk. Váratlan helyzetben a reakciónk lehet problémaorientált vagy érzelmi fókuszú. Ha az előbbi jellemző ránk, akkor elemzünk, felmérünk, majd mindezek alapján cselekvési stratégiákat dolgozunk ki (például kialakítunk egy strukturált napirendet). Ha az utóbbi csoportba tartozunk, rendkívüli szituációkban hajlamosabbak vagyunk kétségbeesni.
- A fókuszváltásra való képesség, avagy az adott, alapvetően negatív helyzet előnyeinek megtalálása (a jelenlegi karanténhelyzetben ilyen például, hogy több időt tölthetünk a családunkkal).
- Az introvertált-extrovertált skálán való elhelyezkedésünk: Antal-Uram szerint e tekintetben leegyszerűsítés, hogy a karantén az introvertáltak paradicsoma, és attól csak az extrovertáltak szenvednek. Felhívja rá a figyelmet, hogy az inkább extrovertált emberek, akikre egyébként is jellemzőbb az újdonságkeresés, a jelenlegi helyzetben például könnyebben „kapcsolnak át” a fizikai, hús-vér találkozókról a „skype-iszogatásokra”. Ezzel szemben az introvertáltak, akiknek megszokott, begyakorlott társas kapcsolataik megszakadnak, illetve nehezebben állnak át ezeknek digitalizált változataira, az extrovertáltaknál nagyobb mértékben vannak kitéve az elmagányosodásnak.
A 24.hu-nak nyilatkozó mindkét pszichológus kiemelte: abban, hogy valaki miként birkózik meg az egyedülléttel, mindezeken kívül nagy szerepet játszik, hogy a társas kapcsolatok hiányát önként választotta, vagy rákényszerítették.
A valódi Robinson Crusoe története
Az egyén elszigetelése az egyik legrégibb büntetési forma. Jellemzően olyan országokban vált elterjedtté, melyek elég nagy területűek voltak hozzá, vagy ahol rendelkezésre álltak távoli gyarmatok. A Római Birodalomban például előszeretettel alkalmazták – száműzték mások mellett Ovidiust is (feltehetően obszcén versei miatt). De sokáig a súlyos hibát vétő matrózokat is azzal büntették, hogy partra tették őket egy lakatlan szigeten. Ez történt Alexander Selkirk skót tengerésszel is, akinek a története számos irodalmi alkotást ihletett, a legismertebb ezek közül Daniel Defoe regénye, a Robinson Crusoe.
A bűnös izolálása a gyerekneveléstől kezdve (lásd sarokba állítás, mint fegyelmezési módszer) a büntetés-végrehajtási rendszerekig a társadalom különböző szintjein a mai napig bevett gyakorlat. Annak ellenére, hogy tanulmányok sokasága foglalkozik az elzárás okozta mentális károkkal, az ENSZ állásfoglalása szerint pedig a 15 napnál hosszabb izoláció kínzásnak minősül, az Egyesült Államokban a magánzárkában töltendő életfogytiglan a legsúlyosabb büntetési forma a halálbüntetés után.
A társas kapcsolatoktól való elzártság káros hatásaira mutat rá egy tavaly decemberben megjelent tanulmány is. Ennek szerzői egy Antarktisz-expedíció tagjait vizsgálva arra jutottak, hogy ingerszegény környezet hatására az agy memóriáért felelős része összezsugorodik. Mindezt a lapunknak nyilatkozó szakértő is megerősítette:
A tartós magány valóban egészségügyi károkat okozhat, például fokozza az autoimmun megbetegedések vagy az asztma kialakulásának esélyét. Minél tovább vagyunk fizikailag elszigetelve, annál nagyobb a magányosság rizikója. És a kör itt még nem zárul be, a kutatások szerint minél magányosabb valaki, annál hajlamosabb elszigetelni magát
– fejtette ki Harsányi Kata.
Minden jel arra utal, hogy a kényszerű egyedüllét mentális és egészségügyi következményekkel is járhat. A jelenlegi járványhelyzet miatti szociális távolságtartás, bár önkéntes karanténként is szoktuk emlegetni, abban hasonlít a fent említett helyzetekhez, hogy valójában nem a saját, tudatos döntésünk eredményeként élünk vele. Antal-Uram Dóra elmondta: a jelenlegi események kapcsán a legnagyobb nehézséget az okozza, hogy számos kontrollálhatatlan tényezője van. A kontrollvesztettség és a tehetetlenség érzése pedig mindenkire hatással van – különösen azokra, akik alapvetően is szeretik kézben tartani a dolgokat. Nekik a mostani, kiszámíthatatlan helyzet különösen megterhelő.
Egyedül az óceán közepén
A világ első világ körüli vitorlásversenyét, a Golden Globe-ot, 1968–69-ben tartották. Az egyik résztvevő, Donald Crowhurst, az óceánon töltött idő alatt részletes naplót vezetett – méghozzá kettőt is. Az egyik a valós adatokat tartalmazó hajónapló volt, a másikban Crowhurst meghamisította pozícióját, hogy azt a látszatot keltse, sokkal gyorsabban halad a ténylegesnél.
A valóságban ugyanis hajójával több műszaki probléma is adódott, melyek lelassították – valójában a kilenc fős mezőny legvégén haladt. Tapasztalatlan hajósként azért nevezett a versenyre, mert szüksége volt az 5000 fontos díjra, hogy a családját megmentse a nyomorgástól. A hamisított hajónaplóval azonban túlságosan felhívta magára a figyelmet: a versenyszervezők gyanítani kezdték a csalást, a BBC pedig csak arra várt, hogy interjút készíthessen vele. Mikor mindez Crowhurst tudomására jutott, mentális állapota hirtelen romlani kezdett: naplói innentől kezdve terjengős, kétségbeesett feljegyzések. Bár vannak elméletek, melyek szerint zavarodottságához ételmérgezés is hozzájárult, és halálát egy nagy erejű vihar okozta, a történetével foglalkozó szakemberek azt tartják valószínűbbnek, hogy a magány és a csalás miatt rá nehezedő pszichés nyomás hatására az óceánba vetette magát.
Ugyanezen a versenyen indult Bernard Moitessier is. Crowhursttel ellentétben az ő dolgát nem nehezítették technikai problémák – olyannyira, hogy biztos esélyesnek tűnt. Első helyen állt akkor is, amikor hét hónapnyi magányos hajózás után úgy döntött, annyira jól érzi magát egyedül az óceán közepén, a társadalom zajától elzárva, hogy kiszáll a versenyből, és még egyszer körbehajózza a földet.
Crowhurst és Moitessier története is szemlélteti az egyedüllétre adott reakciók egyediségét, mint ahogy az is megérthető belőle, mennyire fontos tényező, hogy belekényszerítenek-e az izolációba (mint családja kilátástalan anyagi helyzete Crowhurstöt), vagy önként (mint Moitessier a hajózás iránti szenvedélyből vagy szabadságvágyból) vállaljuk azt.
Utóbbit tette Christopher Knight is, aki 1986-ban – húszévesen – úgy döntött, hátat fordít a civilizációnak: beköltözött egy erdőbe Maine állam mélyén, és ott élt több, mint 25 évig.
Minden évszakot a szabad ég alatt töltött, és – nehogy lelepleződjön – egyszer sem gyújtott tüzet. A közelben lévő nyaralók készleteinek fosztogatásából tartotta fent magát. Nagy értékű dolgot sosem lopott, Stephen King-könyveket és National Geographicot viszont annál többet. Több mint két és fél évtizedig nem tudták tetten érni, végül azonban hibát vétett, és az egyik fosztogatása alkalmával elkapták. Hét hónap börtönre ítélték, amit egy hét híján már az előzetesben leült – és mint a történetéről könyvet író újságírónak, Michael Finkelnek elmondta, ez a kényszerű hét hónap sokkal megterhelőbb volt számára, mint az erdőben saját elhatározásából egyedül töltött 25 év.
Minden embernek szüksége van arra, hogy kapcsolódjon másokhoz, viszont ennek a mértéke egyedi
– fogalmaz Harsányi Kata. Knight és Moitessier esetében ez a mérték vélhetően extrém módon alacsony volt, ezért választottak önkéntesen sokak számára kibírhatatlannak tűnő, magányos élethelyzeteket. A náluk „hétköznapibb” kapcsolódási igénnyel rendelkezőknek a pszichológus azt tanácsolja, keressenek alternatív módokat, melyek segítségével kapcsolataikat fenntarthatják.
A mostani időszakban a fizikai távolsággal mindenképpen számolnunk kell, viszont nagy szerencsénk, hogy a kapcsolódás élményét online is megélhetjük
– hívta fel rá a figyelmet Harsányi Kata, hozzátéve: bár a testi érintés hiánya is sokaknak nehézséget okozhat, a valódi probléma, ha eltűnik mögülünk a társas háló.
Kiemelt kép: Artur Widak /NurPhoto / AFP
