Guy Sajer 18 éves német katona 1945. április 1-jén felszállt a korábban elegáns utasszállító óceánjáróként működő, Pretoria nevű csapatszállító hajóra, amit a német haditengerészet, a Kriegsmarine 1939-ben lefoglalt. A hajó zsúfolásig megtelt menekültekkel és sebesült német katonákkal. Sajer a hajóhíd egyik sarkába szorult, mivel csak ott maradt hely. A Pretoria Helától (ma: Hel, Lengyelország) nyugati irányba hajózott; két napon át állandó veszélyben volt az esetleges légi- vagy tengeralattjáró-támadások miatt, míg végül Koppenhágában vetett horgonyt, és a kimerült Sajer partra verekedte magát.
Olyasmiket láttunk, amiket csaknem elfeledtünk, például tágra nyílt szemmel néztük a cukrászdákat, s nem jutott eszünkbe, hogy mocskos, nyomorúságos az arcunk
– emlékezett vissza.
Sajer Elzászból származott, 16 éves korában sorozták be, és évekig harcolt a keleti fronton a Großdeutschland hadosztályban; ez az elit gépesített hadosztály ekkorra már teljesen felmorzsolódott. Sajer az utolsó pár hónapban elkeseredetten harcolt a lemaradozókból szervezett különböző ideiglenes egységek tagjaként. Kénytelenek voltak sorozatosan visszavonulni, először Memelből (ma: Klaipėda, Litvánia) Pillauba (ma: Baltyijszk, Oroszország), aztán éjszakai meneteléssel átkeltek a befagyott part menti öblön Danzigig (ma: Gdańsk, Lengyelország), majd újabb hosszú gyaloglás következett Gotenhafenbe (ma: Gdynia, Lengyelország), és egy másik veszélyes tengeri átkelés Helába. Sajer a német tengerészeknek köszönhette az életét.
Bombáktól letarolt hajók állták el az utat a mólók előtt. Megcsonkított holttestek úsztak a szemétben. A tengerészet bámulatos teljesítményt nyújtott. Nélkülük elvesztünk volna.
Fogság vagy halál
Bár ennek ő nem volt tudatában, Sajert – aki az Elfeledett katona című memoárjában adta közre tapasztalatait – a Hannibál-hadművelet mentette meg a haláltól, vagy legalábbis a szovjet Gulagon eltöltendő keservesen hosszú évektől. Karl Dönitz főtengernagy, a Kriegsmarine vezetője, aki később a náci Német Birodalom utolsó vezetője lett, szánta el magát erre a kétségbeesett lépésre, hogy nyugatra menekítse a német katonákat és civileket a keletről előrenyomuló Vörös Hadsereg elől.
Akárhogyan is állította ezt a háború után Dönitz az emlékirataiban, az akciót elsősorban nem az emberek megmentésének szándéka vezette. Dönitz, miként Adolf Hitler és miként 1940-ben Winston Churchill is, a hadsereget akarta megőrizni, hogy folytatni tudja a harcot. 1945. január 28-án, a rendszeres haditengerészeti megbeszéléseik egyikén a főtengernagy értesítette a Führert, hogy a „menekülteket csak a tengeren át lehet evakuálni, ameddig ez a hadművelet nem veszélyezteti a harcoló csapatok átszállítását”. Nevetségesnek tűnhet, de a Harmadik Birodalom vezetői még akkor is hittek a győzelemben, vagy legalábbis a számukra kedvező békefeltételek kiharcolásában.
Ezek a kilátások viszont egyre halványultak 1945. január 12. után, mikor a szovjetek megkezdték a kelet-poroszországi és a Visztula menti offenzíváikat. A keleti front összeomlott, és hatalmas szovjet csapattestek törtek át Lengyelországon a Reich szívébe. Felszámolták az ellenállási gócokat, amelyekben sokan csupán Hitler esztelen parancsai miatt folytatták a harcot, a végsőkig védelmezve a „német” föld minden centiméterét.
A szovjetek egyszerűen átgázoltak rajtuk, márciusra elérték az Odera folyót, a Balti-tenger partvidékét, és német katonák, civilek százezreit vágták el Kelet-Poroszországban, a Kurland-félszigeten (ma: Lettország) és Danzig körül. Sokan betegek voltak vagy éheztek, és a csaknem négy évig tartó német atrocitások következményeként várhatóan valamennyien a biztos halállal vagy a szovjet fogsággal néztek szembe.
Most a mi katonáink nézik, hogyan égnek a német otthonok, hogyan vándorol a családjuk, miként vonszolják magukat a pokolfajzatok…, nincs számukra kegyelem
– írta haza levelében az egyik szovjet katona.
Kizsigerelt haderő
Január 23-án, ahogy a szovjet előrenyomulás lendületet vett Kelet-Poroszországban, Dönitz elrendelte, hogy Conrad Engelhardt ellentengernagy, a Kriegsmarine szállítási szolgálatának vezetője, egy tapasztalt, egykor kereskedelmi hajón szolgáló kapitány indítsa meg a Hannibál fedőnevű Rettungsaktiont (mentőakciót), és szállítsák nyugatra a csapatokat és a menekülteket.
Engelhardtnak komoly kihívással kellett szembenéznie. 1940-ben, Dunkerque idején a brit Királyi Haditengerészet a világ legerősebb haditengerészete volt, de a Kriegsmarine soha nem volt ehhez fogható méretű, és 1945-re alaposan elhasználódott. A megmaradt, szegényesen felszerelt hajók rozsdásak voltak, mechanikus problémáktól és üzemanyaghiánytól szenvedtek, a tapasztalt tengerészeket pedig elszívták a szárazföldi harcok. A kereskedelmi hajózás még rosszabb állapotban volt, a nagy utasszállítók, amelyeken az evakuáció sorsa múlt, a háború kezdete óta alig futottak ki a tengerre.
A szövetségesek teljes mértékben uralták a levegőt, a Balti-tenger erősen alá volt aknázva, a szovjet tengeralattjárók pedig egyre merészebbek lettek, és mélyen behatoltak a Baltikum nyugati részére is. Brutálisan hideg volt a tél, emiatt sok út meghiúsult. A küldetés számos kockázatot rejtett.
A Hannibál-hadművelet végrehajtásához Engelhardtnak 13 nagy óceánjáró, 25 közepes méretű teherhajó és több száz kisebb kereskedelmi hajó állt rendelkezésére, beleértve a part mentén közlekedő kisebb hajókat, bárkákat és halászhajókat is. E mellett a parancsnoksága alá kerültek a Kriegsmarine megmaradt csatahajói, többek között a Prinz Eugen és az Admiral Hipper nehézcirkáló, a híres „zsebcsatahajók”, az Admiral Scheer és a Lützow, egy maroknyi romboló és hatalmas torpedónaszádok, több aknaszedő raj, valamint számtalan kisebb kisegítő- és őrhajó.
A történelem legnagyobb tengeri katasztrófája
Az első kitelepítésre január 23-án került sor, amikor 3 ezer menekültet szállítottak el biztonságban Königsbergből (ma: Kalinyingrád, Oroszország) és Pillauból. Általában az volt a szokás, hogy először az ellátmányt és a lőszert rakták be azok számára, akik még mindig Hitler parancsainak engedelmeskedve küzdöttek a végsőkig. A kísérő hadihajók a parton lévő célpontokat támadták, így támogatva a szárazföldi csapatokat, míg annyi menekültet hajóztak be, amennyit csak lehetett, majd elindultak nyugat felé. Ez 115 szörnyű napon át folytatódott. Az utolsó evakuálások május 9–10-én zajlottak, amikor a háború már gyakorlatilag véget ért.
A Hannibál-hadművelet veszélyes volta már az elején érzékletesen megmutatkozott a kezdeti veszteségekben, ami – ha a számokat nézzük – a történelem talán legnagyobb tengeri katasztrófájának mondható. Január 30-án a náci párt „Örömben az erő” (Kraft durch Freude) nevű szervezetének korábbi üdülőhajója, a Wilhelm Gustloff elhagyta Gotenhafent és Flensburg felé tartott. A 26 ezer regisztertonnás személyszállító hajó dugig volt rakva menekültekkel.
Bár a források ritkán értenek egyet, hogy pontosan hány ember volt a fedélzetén, de a végső létszám akár 10 600 fő is lehetett, köztük 5 ezer gyerek. A hajót eredetileg 1463 utas befogadására építették, így a fedélzeten uralkodó viszonyokat aligha lehet elképzelni. A Wilhelm Gustloff lassan haladt, kímélte a rossz állapotban lévő motorjait, és csak egy kísérője volt, egy korábbi norvég torpedónaszád, a Löwe. Este 21 óra 8 perckor a szovjet S13-as tengeralattjáróról három torpedó csapódott az oldalának, és a hatalmas óceánjáró az oldalára dőlt. Bár egy órán át tartott, míg elsüllyedt, a túlzsúfolt fedélzetek, a hasznavehetetlen életmentő felszerelés és a jeges víz kétségtelenné tette, hogy súlyos veszteségekre lehet számítani.
A Wilhelm Gustloff a Hannibál-hadművelet során torpedóval elsüllyesztett négy hajó egyike volt. Az emberveszteség jóval meghaladja a Titanic 1912-es tragédiájának 1500-ra becsült veszteségét. Tíz nappal később az S13 egy másik hajót, a Steubent is elsüllyesztette, a veszteség a becslések szerint 4 ezer fő lehetett: a személyzet és az utasok.
Üveg, mocsok és ürülék
Február végére úgy 250, keletről nyugatra irányuló utat bonyolítottak le, és ezek során 300 ezer menekültet evakuáltak sikeresen. A parton a megváltásban reménykedő menekülteket kétségbeejtő körülmények fogadták. Egy pillaui tanár úgy emlékszik vissza, hogy nem tudott semmit tenni, csak „álldogáltam egész nap több ezer emberrel a kikötő mocskában, és vártam… mindenütt törött üveg, mocsok és ürülék volt”. Danzigban a szovjet tankok, lövegek tüze alatt is folytatódott az evakuálás. Az egyik orosz tüzér így emlékezett:
Elsütöttük az ágyút, aztán jött a robbanás, majd egy újabb fasisztákkal megtömött hajó borult az oldalára, és süllyedt el.
Addigra a Kriegsmarine elgyötört hajói kezdték felmondani a szolgálatot. Március 8-án a hajók feléről jelentették, hogy használhatatlanok a mechanikai hiányosságok vagy üzemanyaghiány következtében. A nehézségek ellenére a Hannibál-hadművelet folytatódott. Április 4-éről 5-ére virradó éjszaka a német hadihajóknak sikerült kivonniuk a 7. páncéloshadosztály 8 ezer emberét Gotenhafen közelében Oxhöftből (ma: Oksywie, Lengyelország), sőt a felszerelésük jelentős részét is sikerült megmenteni. Alig két héttel később egy szovjet tengeralattjáró egy másik személyszállítót, a Goyát torpedózta meg, 7 ezer ember halálát okozva. A nagy személyszállító hajók lassúak, sebezhetőek és rossz műszaki állapotúak voltak, de mivel kétségbeejtő volt a helyzet, és ezek a hajók sok embert voltak képesek szállítani, Engelhardtnak nem maradt más választása, újra meg újra be kellett vetnie azokat.
Az egyik legszörnyűbb tragédia 1945 májusában történt, amikor a brit Királyi Légierő (RAF) Typhoon vadászbombázói megtámadták a Cap Arconát Lübecktől északra, ami ezek után kigyulladt, majd elsüllyedt. A RAF pilótái nem tudták, hogy a Cap Arcona 5 ezer, keletről, a koncentrációs táborokból evakuált foglyot szállított, akiknek nagy része az életét vesztette. Mivel a hajó egészen közel járt a parthoz, néhányuknak sikerült partot érnie. Azok többségét, akik mégis megmenekültek, az SS őrei verték agyon.
Megdöbbentő veszteségek
Májusra világos lett, hogy Németországnak vége. Az északi kikötők Montgomery tábornagy közeledő brit csapatainak kezére kerültek, bár a Kriegsmarine kétségbeesetten próbálta folytatni a hadműveletet bármivel, ami képes volt úszni. A náci vezetők a nyugati megadásról próbáltak tárgyalni, eközben keleten, Wilhelm Keitel vezértábornagy szavaival, „a harc folytatódik, hogy annyi német életét mentsük meg a bolsevizálódástól és a rabszolgaságtól, amennyit lehet”.
Május 8-án a háború gyakorlatilag véget ért. A Kriegsmarine hajói utolsó fordulójukat tették, Helából még 20 ezer menekültet evakuáltak, és kétségkívül visszatértek volna a többiekért is, ha a britek engedték volna. A Dönitz vezette Kriegsmarine volt a legátpolitizáltabb és a leghűségesebb a három német fegyvernem közül, így mindvégig fenntartották a rendet és a fegyelmet. Talán nem meglepő, hogy Hitler Dönitzet nevezte ki utódjául.
Becslések szerint a Hannibál-hadművelet során összesen több mint kétmillió németet evakuáltak keletről. Nagyjából a kétharmaduk volt civil, és csak a többi katona. Ez a szám nem foglalja magában a koncentrációs táborok foglyait: az ezzel kapcsolatos adatok jórészt hiányoznak, és őket minden bizonnyal nem a saját biztonságuk érdekében evakuálták. Minden szempontból ez volt a modern korszak legnagyobb, tengeren lebonyolított evakuációja, amely mellett eltörpül az 1940-es Dinamó-hadművelet, amellyel mintegy 338 ezer embert evakuáltak kilenc nap alatt Dunkerque-ből.
A Hannibál-hadművelet során csaknem 1000 hajót használtak fel, amiből 245 süllyedt el, és 33 ezer menekülőt, illetve tengerészt vittek magukkal a hullámsírba.
A Hannibál-hadműveletről szóló teljes cikk a BBC History új, 2020. áprilisi számában olvasható.
Kiemelt kép: Kelet-porosz menekültek a Kur-öböl partján. Forrás: Bundesarchiv/Wikipedia
