Amíg a csapból tiszta víz folyik, és a komolyabb árhullámok is úgy vonulnak le, hogy nincs „baj”, ami átlépné a média ingerküszöbét, mindenki úgy van vele, ez a természetes. Aztán ahogy árvízvédelem okán kivágnak egy erdőrészt, átszakad egy gát, vagy aszály idején kellene az öntözővíz, előkerül a vízügyi szakma, a „tízmillió magyar szakértő” 99,9 százaléka osztja az észt: mit és hogyan kellett volna csinálni. Sokszor olyan minősíthetetlen stílusban, amire nehéz szavakat találni.
Tényleg csak „vagy-vagyban” gondolkodhatunk?
A természet védelme, a klímaváltozás hatásaira való felkészülés ma az emberiség előtt álló legnagyobb kihívások közé tartozik, egyik központi eleme pedig az édesvizekkel kapcsolatos stratégia, legyen szó vizes élőhelyekről, ivóvízről vagy öntözésről. Főleg a mai Magyarországon, a „lavór alján”, ahol – a három „hűtlen folyó”, a Poprád, a Dunajec és az Olt kivételével – a Kárpát-medence összes vízfolyása találkozik, majd robog tovább pillanatok alatt a Tisza és a Duna hátán.
A szakmai munkának itt számtalan érdeket kell közös nevezőre hoznia, míg a közvélemény általában csak a jéghegy csúcsát látja, azt is érintőlegesen. Nem célunk állást foglalni, sem egyes ügyek mentén elefántot csinálni a bolhából vagy fordítva: arra kértük az Országos Vízügyi Főigazgatóságot (OVF), mondják el, milyen adottságok mellett, milyen prioritások alapján és mely célok érdekében dolgozik a magyar vízügy.
Szükségszerű-e a természetvédelem és az árvízvédelem érdekeinek ütközése, hogyan készülünk a klímaváltozásra, egyszóval honnan, hova és hogyan szeretnénk eljutni a Kárpát-medence vizeit illetően? Dr. Váradi Józseffel, az OVF hazai vízstratégia kidolgozásáért, tudományos hátterének elkészítéséért felelős Tudományos Tanácsának elnökével beszélgettünk.
A víztől meg kell szabadulni
Ha valaki ránéz hazánk a folyószabályozások előtti állapotot mutató vízrajzi térképére, a hatalmas kék foltok számszerűsítve azt jelentik, a történelmi Magyarország területének 13,7 százaléka, összesen 38 771 km2 volt ártér. A mai határokon belülre 22 ezer négyzetkilométer esik, vagyis a trianoni ország csaknem negyedét, 23,6 százalékát borította víz az év jelentős részében. Innen érdemes elindulni.
Az érintett lakosság megtanult a víz mozgásával együtt élni, boldogulni, sőt a török időkben ezrek életét és vagyonkáját mentette meg az ártér rejteke. A XVIII-XIX. század iparosodása viszont egészen új körülményeket teremtett, a vízjárta területek hatalmas mérete ekkor már gazdasági leszakadással fenyegette az országot.
Hogy mennyire alapvető problémát jelentett, azt jól mutatja az egyébként méltán a haza bölcsének tekintett Deák Ferenc keserű megjegyzése, miszerint hiú ábránd, hogy Pestet Debrecennel valaha is vasút kösse össze
– emeli ki Váradi József.
Az adottságokon nem lehetett változtatni, a Kárpát-medence „alján”, síkvidékre érve a folyók lelassulnak, az árhullámok jelentős földdarabok elöntésével torlódnak. Az 1800-as évek elején azonban már elemi társadalmi igényként jelent meg a vizek gyors levezetése, hogy mocsarak helyett teremtsünk mezőgazdaságot, utakat, vasutat, az országot kapcsoljuk rá a világ vérkeringésére. Ennek lehetőségét teremtette meg a század közepén a Tiszának és mellékfolyóinak szabályozása Vásárhelyi Pál tervei alapján.
Levezetni, de meddig?
A lényeg jól ismert, a kanyarulatokat átvágták a gyorsabb lefolyás érdekében, az áradást pedig igyekeztek gátak közé szorítani. Itt érdemes tisztázni két kulcsfogalmat: az ártér az a terület, amit a folyó elöntene akkor, ha nem lennének gátak, a hullámtér pedig a két parttól bizonyos távolságra emelt töltések, azaz a gátak közti rész.
Utóbbi az árvízi védekezés első és legfontosabb színtere, már 1885-től törvény mondja ki, hogy a hullámtér az árvíz levezetésére rendeltetett terület. És mint ilyen, hasznosítása a legkevésbé sem közömbös: a legideálisabb, ha legelőket alakítanak ki, a szálerdő, ritkás ligeterdő még elfogadható, de a sűrű aljnövényzet, elhalt növényi részek és a sűrűn álló fák már nemcsak akadályozzák a víz lefolyását, hanem dugót is képezhetnek az áradás útjában.
A vízügyi stratégia viszont úgy változik a történelem során, ahogy a társadalmi, gazdasági igények és a változó környezeti feltételek megkövetelik. A magyar vízügyi szolgálat egyik kiemelkedő alakja, Kwassay Jenő több mint száz éve megjósolta, hogy míg az ő generációja még a vizek gyors levezetésén dolgozik, addig az unokák már a vizek torlasztásán fognak munkálkodni. És valóban…
A politika felülről vezérli
A XXI. században a többletvizek elvezetése és visszatartása jelenti a prioritást, egyre erősebbek a természetvédelmi, ökológiai szempontok, illetve a klímaváltozás hatásaként gyakori extrém áradásokra és hosszú aszályokra kell felkészülnünk. Mindezt úgy, hogy mára jelentősen megnőtt az egykori árterek hasznosítása, magyarán azon területek jelentős részén, ahova a folyót „ki lehetne engedni”, ma valamilyen gazdálkodás folyik, esetleg már beépítették.
Az adott víztesttel szemben megfogalmazott sok tucatnyi igény a vízügyhöz érkezik, és minden érdekelt elvárja, hogy számára kielégítő válasz szülessen. Ilyen, mindenkinek kedvező válasz viszont nincs
– fogalmaz a szakember. Hozzáteszi: „ezért mi vagyunk azok, akik igyekszünk konszenzust teremteni az érdekeltek között, de csak tudományos szinten, mert döntési jogkörünk nincs”.
Önálló vízügyi érdek sem létezik, a vízügyi tudomány terveket tesz le az asztalra, amelyekből nem biztos, hogy végül a szakemberek által optimálisnak tekintett verzió valósul meg. A vízügyi stratégia ugyanolyan politikai döntés eredménye, mint mondjuk a gazdaságot szabályozó intézkedések, és mint ilyen, a mindenkori kormány és parlament felelőssége.
Mindezt azért tartottuk fontosnak viszonylag hosszan kifejteni, mert bár önálló döntési jogköre nincs, a vélt vagy valós károk nyomán támadt felháborodás mégis a vízügyi szakmán csattan. A hosszú távú stratégia pedig, amelyen a magyar vízügy a politikai akarat mentén lassan két évtizede dolgozik, a Vásárhelyi-Terv Továbbfejlesztése (VTT) nevet viseli.
A hosszabb távú cél elhalt
A 2004-ben indult program az árvízi biztonság, illetve a Tisza vidékének terület- és vidékfejlesztését szolgálja, a célja vízügyi szakmai szempontból kettős. Egyrészt ugye védelem az áradások ellen, másrészt a többletvíz megtartása a mentett oldalon (vagyis a gátakon kívül) későbbi felhasználásra, legyen az öntözés vagy a vizes élőhelyek állapotának megőrzése.
Ez 12 darab, összesen 1,5 millió köbméternyi víz befogadására alkalmas tározó kiépítését jelenti a folyó mentén, ezekből jelenleg hat áll készen, ami nagyjából a kapacitás felét jelenti. Az elsőt, a cigándi tározót fenti szempontok alapján alakították ki, hogy alkalmas legyen a víz visszatartására, majd igény szerinti elosztására.
Csakhogy időközben a program ezen lába »elhalt«, a szántót nem tudták kiváltani, az üzemszerű víztározás nem valósult meg. Ezek után lehet nosztalgiázni úgynevezett fokos vízgazdálkodáson, ökológiai célú tájgazdálkodáson, de realitása nincs
– mondja Váradi József.
Kisajátítás? Sivatag?
Ma ezek a létesítmények úgy működnek, hogy szükség esetén befogadják a többletvizet, majd az árhullám levonulása után azt vissza is engedik a főmederbe, a gazdálkodó aktuális kárát pedig az állam megtéríti. A további és a jövőben kialakítandó tározók is így működnek majd, de a mérnökök mindenhol beépítettek olyan megoldásokat, amelyek – az igény megjelenése esetén – minimális beavatkozással alkalmassá tehetők, hogy közepes vízállás mellett is képesek legyenek vizet befogadni és tárolni. Az elosztásra alkalmas csatornák készen állnak.
Földalapú támogatásban részesülő gazdáktól nyilván nehezen elvárható, hogy önként és dalolva mondjanak le hosszú távú bevételükről, de „drasztikus” változás nélkül a helyzet marad a régiben. Mi mozdíthatná ki a holtpontról? Például:
- Az állam nemzeti érdekre hivatkozva – kárpótlás mellett – kisajátítja a szóban forgó földeket, hogy ott vizet tárolhassunk. Ilyen kisajátítást azonban a rendszerváltás óta egyetlen politikai erő sem mert felvállalni.
- A gazdák összefogva kitalálják a módját, hogyan tudnák a termőföldnél gazdaságosabban üzemeltetni a víztározót, és belevágnak.
- A klímaváltozás okozta aszályok olyan méreteket öltenek, hogy öntözés nélkül egyes térségekben lehetetlenné válik a termelés.
A VTT tehát nem vésztározók rendszere, a létesítmények nem csak az árvízkár elhárítását teszik lehetővé, de kompromisszumon alapuló közös akarat kell, hogy másra is használhassuk őket.
Ha nincs akarat, az eredmény is elfolyik
Miközben komplett vizes élőhelyek válnak lassan poros pusztasággá, egy ártéri erdőrészlet jelentette árvízi dugó eltávolítása nem biztos, hogy a legégetőbb probléma. A
A hullámterek karbantartása kiemelkedően fontos, de nem látszik sem az anyagi forrás, sem a szándék, hogy idővel akár egy kaszáló is nehogy árdagasztó „dzsungellé” váljon – a vízügynek lépnie kell, ha ez megtörténik. Váradi József kiemeli, hogy az árvízvédelmi okból elpusztított természeti értékeket kompenzálandó azzal egyenértékű élőhelyet hoznak létre más, azt hosszú távon megtartani képes területen.
Sőt, a Tisza menti első víztározót azért nem az arra legoptimálisabb helyen, Dél-Borsodban építették meg, mert azzal veszélyeztették volna egy ritka faj, a csíkoshátú szöcskeegér populációját.
Természetvédelem és árvízvédelem közt mindig voltak és lesznek is súrlódások, ezek minimalizálása pedig tényleg a mi feladatunk: a társadalmi igény megfogalmazása, mert ehhez alkalmazkodik majd az a politikai döntés, ami alapján a vízügyi szakemberek kidolgozhatják a stratégiát.
Kiemelt kép: MTI/Varga György
