Ezt a desszertet is Bécsben találták ki, és a bécsi cukrászdákban került először a márványasztalokra. Nemcsak az indiánernek, hanem az alapsütemény felhasználásával készült hasonló süteményeknek is nagy kultusza volt az előző századfordulón. Ha az alapsüteményt barna kávés mázzal vonták be, és kávéval ízesített tejszínnel, habbal töltötték meg, abból például „kávéfánk” született.
Egy autentikus leírás szerint a sütemény gróf Pálffy Ferdinándhoz, a Theater an der Wien színház intendánsához, a kor arisztokratáihoz hasonlóan pénzszóró, a kártyaasztallal szoros barátságot ápoló világfihoz fűződik. A gróf figyelemmel kísérte Európa színházi életét és az ezzel összefüggő eseményeket a kabarékban, a mulatókban és mindenhol másutt. Így értesült arról, hogy egy indián artista járja Európa nagyvárosait, mindenütt óriási sikert aratva.
Összeköttetésbe lépett az indián művész impresszáriójával, s néhány napos fellépésre a művészt meghívta bécsi vendégszereplésre. Ennek örömére Pálffy megbízta a cukrászát, hogy az első előadás estéjére találjon ki valami olyan édességet, amelynek a színe hasonlít az indián vendég arcbőréhez. Ekkor eszelte ki a szakács az „indián fánkot”.
Amikor az első szeleteket bemutatta, a gróf el volt ragadtatva, s arra kérte, azon nyomban szerezzen embereket, hogy annyi „indiáner” készüljön, hogy a színház minden látogatója a belépéskor ingyen kapjon egyet. A nézőknek pedig annyira ízlett a csemege, hogy amíg fogyasztották, csaknem megfeledkeztek a színpadon szereplő művészről. Másnap egész Bécs a cukrászdákat rohamozta, és kereste – már nevet is adtak az új süteménynek – az indiánert.
