Óriási adatbázist állítottak össze a Harvard Egyetem kutatói, akik különböző kultúrák hagyományos zenéit gyűjtötték össze, és vizsgálták meg aszerint, hogy vannak-e közöttük hasonlóságok annak ellenére, hogy időben és térben is távol vannak egymástól. A Dal Természettörténete (Natural History of Song) gyűjteménybe összesen 315 különböző kultúra saját dalait válogatták össze, méghozzá felvételek és néprajzi leírások alapján.
A kutatók olyan dalokat gyűjtöttek egy csokorba, amelyek témájukat tekintve egy csoportba sorolhatók: altatódalokat, táncdalokat, szerelmes dalokat és gyógyító dalokat csoportosítottak. Megvizsgáltak róluk minden fellelhető információt: a hosszukat, hogy mikor énekelték, hány ember énekelte őket, ki volt a közönség, milyen hangmagasságra és tempóra írták őket, és egyéb szerkezeti részleteket.
Aztán leszűkítették a kutatandó területet, és csak a táncdalokra, valamint az altatódalokra fókuszáltak. „Számomra a táncdalok és az altatók szimbolizálják azt, hogy mi a zene tulajdonképpen” – idézi a Science Alert Manvir Singh-t, a Harvard evolúcióbiológusát. „Két teljesen különböző dolog olyan tulajdonságokkal, amelyek a lehető legjobban eltérnek egymástól.”
Korábbi kutatásból már kiderült, hogy a hallgatók, még akkor is, ha nem tudják, egy dal melyik kategóriához tartozik, nagy eséllyel be tudják őket sorolni valamelyikbe, tehát különbséget tudnak tenni a táncdalok és az altatódalok között. A mostani kutatásból is kiderült: a nyelvi különbségektől eltekintve is nagyjából meg tudták mondani a résztvevők, hogy éppen milyen témájú dalt hallanak. A kutatók úgy fogalmaztak: egy univerzális nyelv a dal – valami lehet az agyunkkal, aminek hatására a zenét ösztönösen értjük.
