Az emberi faj mindenhatóságát hirdető szellemi szűrőnkön keresztül nehéz abba belegondolni, hogy a nem is olyan távoli múltban a Homo sapiens sapiens még több rokonával is megosztotta életterét. A legismertebb talán a neandervölgyi, akiről az utóbbi időkben kiderült, a legkevésbé sem primitív lény volt, mint korábban hittük – rendre derülnek ki részletek kultúrájáról, művészetéről, életmódjáról és külső megjelenéséről.
Utóbbihoz kapcsolódik a legújabb antropológiai felfedezés is egy ismert „neandervölgyi lelőhelyről” Franciaországból: néhány megőrződött lábnyom alapján az eddig 164-168 centiméter magas népességben bizony előfordultak 190 centis egyedek is. Ez pedig begyújtja a laikus fantáziáját azon túl is, hogy vajon hogyan lehet néhány lábnyom alapján testméretre következtetni. Aki látott már neandervölgyiről készült rekonstrukciót tudhatja, micsoda tagbaszakadt, csupa izom emberek voltak.
Képzeletünket a tudomány mezejére visszatérítve Bernert Zsolt antropológussal, a Magyar Természettudományi Múzeum főigazgatójával beszélgettünk a fent említett felfedezésről.
Japán nő és afrikai férfi
Mindenek előtt érdemes megemlíteni, hogy a mára kihalt neandervölgyi nem valami „előember, majomember” volt, hanem a szó legszorosabb értelmében ember: ugyanahhoz a fajhoz tartozott mint mi.
A biológiai logika alapján rendszertanilag egy fajhoz tartozunk, közös, továbbra is szaporodni képes utódokat hoztunk létre. Ennek bizonyítékai az európai népességben kis mértékben kimutatható neandervölgyi gének
– fogalmaz Bernert Zsolt.
A két alfaj összességében azért egymástól elkülönülten élt és fejlődött, más volt az életmódjuk, a kultúrájuk és másként is néztek ki. A morfológiai különbség ránk, modern emberekre is jellemző akár a nemi, akár a földrajzi változatosságot tekintjük, még inkább így van ez, ha másik alfajjal vetjük össze magunkat.
Egy afrikai férfi és egy ázsiai nő közötti alkatilag jókora szakadékot még mélyítsük el egy kicsit, hogy eljussunk őseink és a neandervölgyiek közti külsőleges eltérésekhez. A lényeg: emberek voltak.
Tényleg óriások?
No, de mekkorák, mert ugye ez volt az újdonság, amiből kiindultunk. A fennmaradt lábnyomok körvonalai alapján a szakemberek meg tudják határozni, hogy az illető hogyan haladt, azaz sétált, sietett, futott, netán rohant. Ha ez megvan, a lépéshossz alapján már viszonylag könnyű a testmagasságra következtetni.
Persze nem annyira egzakt eredmény, mintha végtagcsontok alapján határoznánk meg ugyanezt, a módszerben benne van 5-10 centis tévedés lehetősége a testmagasságot illetően
– véli a szakember és hozzáteszi: ennek tudatában is nagy felfedezés, a tanulmánynak jókora a visszhangja a tudományos körökben.
Nem azért, mert emiatt át kellene írni az antropológiai tankönyveket, hanem mert komoly tájékozódási pontot jelent a neandervölgyi emberek mintegy 100 ezer éves történetének, fejlődésének kutatásában. Illetve van még egy tisztázásra váró kérdés: a lábnyomokat valóban neandervölgyiek hagyták maguk után? Attól, hogy a róluk ismert lelőhelyen találták, ez még egyáltalán nem biztos.
Százezer év kérdései
De lépjünk tovább, nézzük, hogyan árnyalhatja a 160-170 centis népességről alkotott képünket az „óriások” felfedezése. Az az igazság, hogy elég kevés csontmaradványt ismerünk, ezek között nyilván még ritkább az olyan, amiből a testmagasságra következtethetünk. Érett, egészséges, felnőtt férfiakat ma egy népességen belül is rendkívül tág határok, akár 150 és 190 centi között bőven találunk. Miért lett volna ez másképp néhány tízezer évvel ezelőtt?
A másik fontos szempont a környezeti viszonyokhoz való alkalmazkodás, a táplálékbőség kérdése. Az európai nők és férfiak átlagmagassága csak a középkortól napjainkig jelentősen megnőtt a jobb életkörülményeknek köszönhetően, a neandervölgyiek 100 ezer éves története során ez többször oda-vissza lejátszódhatott .
Elképzelhető, hogy egyes kedvező periódusokban akár néhány generáció alatt elérték a génkészletük adta maximális testméretet, majd az újabb kihívásokra zsugorodással „válaszoltak”. Ezernyi kérdés merül fel, idővel meglesznek a válaszok is, mi most vigyük be 190 centis neandervölgyinket egy gyúróterembe – persze csak annyira, amennyire ez a tudomány talaján maradva lehetséges.
Schwarzenegger elsírná magát
A modern ember a mezőgazdaság és az állattenyésztés megjelenése után kezdett el „legyengülni” a mai szintre: csontjaink vékonyabbá váltak kevesebb izomtapadási felülettel. Bármelyik, 8-10 ezer évvel ezelőtt élt ősapánk egy nehezebb napja után is odavágta volna szkanderben Schwarzeneggert, majd a feje fölé emelve lefutott volna egy félmaratont.
Komolyabbra fordítva a szót,az őskori életmód olyan fizikai képességeket követelt, amelyeknek ma olimpikonok sem tudnának megfelelni. Ássunk még mélyebbre, a legutóbbi „jégkorszakot” barlangokban átvészelő neandervölgyiekhez. Legfőbb élelemforrásukat a vadászat biztosította, ráadásul a találóan megafaunának nevezett közösségből kellett megszerezniük:
Mamutokat, gyapjas orrszarvúkat, óriásszarvasokat kellett elejteniük, miközben rájuk meg kardfogú tigrisek, óriásfarkasok és a mai grizzlynél méretesebb barlangi medvék »vadásztak«
– megy bele a „játékba” Bernert Zsolt. Csak elképzelni tudjuk, milyen fizikum és állóképesség kellett itt még a mindennapokban is.
Tovább nem igazán mehetünk. A mai súlyemelők nehézfiúi egy életnyi edzés és rákészülés után valamivel 200 kiló fölött teljesítenek. Egy jó alkatú 165 centis neandervölgyi borítékolhatóan ennél sokkal komolyabb teljesítményre lenne képes, már ha el tudnánk neki magyarázni, hogy ugyan miért is emelgesse azt a rudat a feje fölé. A 190 centiméternyi, számunkra elképzelhetetlenül masszív izomtömeg pedig még ezt is jócskán felülmúlná.
Kiemelt kép: RIEGER BERTRAND / HEMIS.FR
