1939 nyarán már csak a kiválasztott vendégeknek nyílt meg a halálra készülő Sigmund Freud hampsteadi házának ajtaja. Krónikása és hódoló tanítványa Ernest Jones följegyezte, hogy június 23-án olyan megtiszteltetés érte, „amelyben korábban csak a királynak volt része”. Tiszteletét tette nála a Royal Society három titkára a társaság Alapokmányával, s felkérték, hogy többek között Isaac Newton, Charles Darwin neve mellé tegye oda kézjegyét.
Július 19-én látogatta meg Stefan Zweig, aki vendéget is vitt magával: Salvador Dalít. Majdnem másfél évtizeden át puhította a tudóst, hogy hajlandó legyen fogadni a festőt.
Valóságfelettiség
A kapcsolat meglehetősen egyoldalú volt a szürrealisták és a tudós között. Az előbbiek benne látták az eszmei ősatyát, művészetük céljának a szürrealizmus és a pszichoanalízis szimbiózisát tartottak, ám Freud komolytalan tartotta a felfogást, mondván a pszichoanalízis képileg nem kifejezhető. Az alapító André Breton eleve Freud hatására fogalmazta meg a szürrealizmus céljaikat:
Hiszek benne, hogy eljön az idő, mikor az álom és a valóság, ez a két, látszatra olyan nagyon ellentétes állapot összeolvad valamilyen tökéletes valóságfellettiségben…
Az irányzat nemcsak a művészet, hanem a közgondolkodást is meg akarta változtatni. A racionális béklyói helyett a vágyak, nemiség, álmok és fantáziák szabad áramlását hirdették; szerették volna ledönteni az ember külső és belső világa közötti határokat, és legfőképpen fel akarták szabadítani a tudattalant.
Haldoklás közben is óriásként viselkedett
Zweig így írta le a találkozást a fájdalomtól szenvedő Freuddal: „Szemmel láthatólag nagy fáradtságába került, hogy beszéljen; s az ember szinte megszégyenült minden szónál, mert hisz az artikulálás nagy erőfeszítésre kényszerítette. De nem engedett. Acélos lelke számára különös becsvágy volt, hogy barátainak megmutassa: akarata erősebb maradt, mint az alacsonyrendű gyötrelem, amit teste okoz.
Ült íróasztalánál fájdalomtól eltorzult szájjal és írt utolsó napjáig, megtagadván magától minden altatószert vagy kábító injekciót még akkor is, amikor a szenvedés szétdúlta álmát. Nem akarta, hogy ilyen enyhítőszerekkel tompítsa el egyetlen órára is szellemének világosságát; inkább szenvedni és embernek maradni, inkább kínlódva gondolkodni, mint sehogy sem. A szellem hérosza volt, az utolsó pillanatig.
Egyszer-másszor a halál élesebben odavetette árnyékát az arcára. Kivájta az arcát, kivéste halántékát a homlokából, eltorzította a száját, megbénította szóra nyíló ajkát. Csak a szemével szemben volt tehetetlen a sötét fojtogató, e bevehetetlen őstoronnyal szemben, amelyből hősi szelleme a világra tekintett: a szeme és szelleme tiszta maradt az utolsó pillanatig.”
Kígyóra emlékeztette a koponyája
Dalí magával vitte egyik leghíresebbé lett képét, a Narkisszosz átváltozásának vázlatát, s szerette volna Freud véleményét kérni, de ő inkább a Zweiggel való eszmecserét választotta, viszont megengedte, hogy a festő vázlatot készítsen róla. Az író erre való tekintettel is szóval tartotta a nagybeteg Freudot.
A festő és a pszichoanalitikus viszonylag kevés szót váltott egymással, de hogy mekkora hatást tett rá, azt másnap levélben írta meg Zweignek: „Valóban hálával tartozom Önnek a tegnapi látogatásáért. Mindeddig hajlottam arra, hogy a szürrealistákat, akik úgy látszik, engem választottak védőszentjükké, teljesen bolondnak tekintsem (vagy inkább 95 százalékosnak, mint az alkoholt).
De ez a nyílt, fanatikus tekintetű fiatal spanyol, tagadhatatlan mesterségbeli tudásával, megváltoztatta ítéletemet. Tulajdonképpen roppant érdekes lenne analitikusan megvizsgálni, milyen úton jutott el a kép megalkotásáig.”
Nyitott volt a változásra és a változtatásra. Két hónappal az 1939. szeptember 23-án bekövetkező halála előtt.
