Szent István királyunk úgy hunyt el 1038. augusztus 15-én – vágya szerint Mária mennybemenetelének napján –, hogy nem hagyott maga után trónörököst. Pedig házassága igencsak termékeny volt, Gizella királyné több lánynak, és legalább két fiúnak adott életet, pontosabban kettőt ismerünk név szerint.
Az elsőt Ottónak hívták, feltételezhetően István sógora, III. Ottó német-római császár után, ő még gyermekkorában meghalt. Imre herceg azonban megélte a felnőttkort, a források szerint 24 esztendősen hunyt el egy vadászbalesetben 1031. szeptember 2-án.
Művelt és vallásos
Nevét feltehetően ő is egy német-római császárról, II. Henrikről kapta. Életéről vajmi keveset tudunk, de minden bizonnyal a lehető legjobb nevelésben részesült. Taníttatására a király a hazánkon szentföldi zarándoklatra átutazó, nagytudású szerzetest, az itáliai Gellértet nyerte meg, aki végül hazánkban maradt, csanádi püspök lett, az 1046-os pogánylázadás idején halt vértanúhalált a mai Gellért hegy tövében.
Gellért a hét szabad művészetre oktatta a herceget, aki minden bizonnyal elérte a kor legmagasabb iskolai fokozatait. Közel került a szerzetesi élethez, lelkét mély vallásosság hatotta át – olyannyira, hogy a Szent György tiszteletére emelt veszprémi kápolnában szüzességi fogadalmat tett, amit haláláig megőrzött. Szent Imre legendája szerint egy éjjel titokban, egyetlen szolgájának kíséretében imádkozott, azt fontolgatta, mit ajánlhat fel még Istennek, amikor hirtelen ragyogó világosság árasztotta el a templomot, és megszólalt az úr hangja:
A legkiválóbb dolog a szüzesség! Lelked és tested szüzességét kívánom tőled. Ezt ajánld fel, ebben a szándékodban tarts ki!
Imre fogadalmat tett, de ezt magában titokként őrizte, és szolgájának is megparancsolta, az ő haláláig senkinek ne beszéljen róla. Isten iránti elkötelezettségét nem kérdőjelezhetjük meg, de erős a gyanú, hogy például e szüzességi fogadalommal csak később, szentté avatása után toldották meg életrajzát, hogy ezzel is a szent életű herceg képét erősítsék.
Kormányzó és hadvezér
Trónörökösként természetesen meg kellett házasodnia, diplomáciai érdekek mentén egy bizánci hercegnőt vett feleségül, legendája szerint viszont a nászt nem hálták el, hiszen Imre a lélek tisztaságát a hús vágyai fölé helyezte.
Nagyon komolyan készítették az uralkodásra is, az 1020-as évek végén megkapta az ország egyharmadát jelentő bihari dukátust, ahol a kormányzás gyakorlati teendőiben szerzett tapasztalatot. Elképzelhető, hogy 1030-ban a németek elleni győztes győri csatában Imre vezette a magyar sereget, ami hadvezéri képességeinek jeles bizonyítéka lehet.
Sorsdöntő harc volt, az új német-római császár, II. Konrád személyesen vezetett hadat Magyarország ellen, ám a királyság képes volt legyőzni a korabeli Európa legkomolyabb seregét. A béketárgyaláson (is) Imre képviselte a Magyar Királyságot, ennek eredményeként hazánkhoz csatolták a Lajta és a Fischa folyók közti területet.
Minden jel arra utal, hogy Imre hercegből sikeres uralkodó vált volna, de a legkevesebb, hogy utódlásával a királyság évtizednyi belháborúktól, német alávetési kísérletektől szabadult volna meg. Nem így történt. Szent Imrét az Igfon erdejében rendezett vadászaton egy vadkan megsebezte, 1031. szeptember 2-án belehalt sérüléseibe.
István belerokkant
A Képes krónika úgy tudja, hogy István király szó szerint belebetegedett fia elvesztésébe:
Siratta őt Szent István király és egész Magyarország vigasztalhatatlan, nagy sírással. A keserves, nagy fájdalom beteggé tette Szent István királyt, súlyos kórságba esett; hosszú napok után is csak alig érte meg egészsége javulását, de régi épsége nem tért vissza soha többé.
István legendája is megerősíti ezt: „hatalmas gyásza keletkezett mindeneknek, de kivált a főembereknek, akik között az elárvult atya sóhajtozott és kesergett. Mert látván, hogy egyedül maradt, utód reménye nélkül, bánkódott szeretni vágyó szíve”, majd letéve a gyászt „teljes valójával az isteni irgalom bőkezűségének keresésére adta magát”.
