Amikor a Magyar Nagyfejedelemség a Kárpát-medencébe helyezte át székhelyét egy olyan területre érkezett, ami egyszerre volt mindenkié, és senkié. A IX. században belviszályok, frank és bolgár támadások következtében széthullott a medencét addig stabilan uraló avar állam, de egyik szomszéd sem volt olyan erős, hogy stabilan megvesse itt a lábát.
A Dunántúl nagy részét a Keleti Frank Birodalom ellenőrizte, Dél-Erdélyre és a Temesközre a bolgárok igyekeztek kiterjeszteni hatalmukat katonai előőrsök telepítésével és a sóbányák ellenőrzésével, illetve délen ott volt Horvátország és Ómorávia. A Kárpát-medence legnagyobb területe politikai értelemben mégis senkiföldjének számított, a honfoglalók mondhatjuk úgy, hatalmi űrbe érkeztek.
E törzsterület lakosságát sztyeppei népelemek adták, főként az avarok „maradékából” állt, akik nem fogadták őket ellenségesen. Sőt, azt sem lehet kizárni, hogy Árpád nagyfejedelem érkezésekor magyar népességet is talált az új hazában – itt írtunk erről részletesen.
Államérdek
Témánk szempontjából azonban a lényeg, hogy a honfoglalásnak nevezett aktus mindenképpen egy hosszabb folyamat volt, amelynek szerves részét alkották a sokszor kalandozásoknak nevezett hadjáratok. A zsákmány természetesen fontos volt, az alkalmi szövetséges is nyilván busásan fizetett, ám korántsem szabad ötletszerű rablóportyákként tekinteni rájuk. Sőt: a hadjáratokat elsősorban kemény politikai érdek mozgatta.
Egyébként is teljesen egyértelmű volt, de az avarok pusztulása élő példaként is szolgált arra, hogy a szomszédos nagyhatalmak nem tűrnek meg egy erős államot a határaik mentén. Hogy a Magyar Nagyfejedelemség mégis azzá váljon, az idő és persze az aktív, kezdeményező külpolitika segítette.
A X. századi Nyugat Európát ugyanis a megosztottság jellemezte, az egyenként is óriási hatalommal bíró itáliai és frank uralkodók állandó harcban álltak egymással Nagy Károly birodalmának feltámasztásáért. A magyaroknak létkérdés volt, hogy az egység ne jöhessen létre, és pontosan a kalandozásoknak csúfolt, valójában államérdekből szervezett és kivitelezett hadjáratokkal igyekeztek célt érni.
A Brenta folyó
A X. század végén Arnulf keleti frank király követei érkeztek, szövetséget ajánlottak Árpádnak, és segítséget kértek a nagy ellenfél, Berengár itáliai király ellen. A magyar had 899 nyarán indult a Száva és a Dráva vonalát követve, amit később is oly gyakran használtak, hogy Strata Hungarorumnak, azaz a Magyarok útjának nevezték.
Páviáig jutottak anélkül, hogy ellenállásba ütköztek volna, majd feltűnt a 15 ezer fős, a források szerint háromszoros túlerőben lévő lovagsereg. Kisebb magyar csapatok azonnal támadásba lendültek, majd meg is futottak szépen húzva a páncélos hadat a Brenta folyóig. A túlparton pedig már gyülekezett az addig szerteszét portyázó magyar sereg.
Aztán egy szempillantás alatt átúsztattak a folyón, három oldalról vetették magukat az alig eszmélő lovagokra, Berengár is épphogy az életét megmenthette. De tanult az esetből, később, 915-ben magyar segítséggel koronázták Itália császárává.
Pozsony
A keleti frankok is hamar felismerték, hogy tőlük keletre vészesen erősödő, stabil állam van kialakulóban, ezért 907-ben a kor legjobban felszerelt és legnagyobb létszámú serege indult a Duna mentén. A célt IV. (Gyermek) Lajos keleti frank király így fogalmazta meg:
A hadat három részre osztották, az egyik a Dunán hajózott, a másik kettő az északi és a déli parton haladt, igen nehézkesen. Óriási hiba volt, a támadók önmagukat vágták ezzel három kisebb részre. Árpád lovasainak viszont alkalom adtán nem okozott gondot percek alatt átúsztatni a folyón.
Egy darabig hagyták jönni a frankokat, majd július 4-én Pozsony környékén egy nagy rohammal megsemmisítették a déli hadoszlopot és felgyújtották a folyón ringatózó hadtápot. A vasas vitézek a Duna bal partján tétlenül nézték bajtársaik vesztét, átkelésre nem is gondolhattak. Nem tudni, ezek után mit tettek volna, mert a magyarok éjjel csendben átúsztattak, reggel pedig teljes erőből vetették rá magukat az ellenségre. A Sváb évkönyvet idézzük:
A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták. A bajorok teljes hadseregét megsemmisítették a magyarok.
Eisenach
A győzelem után a magyar határt kitolták az Enns folyóig, és bár kisebb helyi összecsapások ezt követően is történtek, birodalmi méretű sereg 123 évig nem lépett magyar földre. A magyar állam ezzel az összecsapással vívta ki helyét Európában egyedüliként a sztyeppei népek közül, sokak szerint a pozsonyi csata a magyar történelem legnagyobb győzelme.
Visszatérve a X. század elejére, a válaszcsapás sem maradt el, 908-ban a magyarok törtek be Szászországba, és végigdúlták Türingiát is. Burghard őrgróf válogatott seregét augusztus 3-án eisenachnál tönkreverték, a feljegyzések szerint életét vesztette az őrgróf mellett Rudolf würzburgi püspök és Egino gróf is. A győztesek ezek után egészen Brémáig, az Északi-tengerig száguldottak tovább.
A következő évben Svábföldön jártak magyar lovasok, 909-ben Bajorországban, a 910-es években pedig már a Rajnán túli területeken. A magyarokat nem sikerült kiirtani, a szomszédos nagyhatalomnak már nemcsak azt kellett elfogadnia, hogy a Kárpát-medencében megváltoztak a viszonyok, hanem be kellett rendezkednie az önvédelemre.
Kiemelt kép: Árpád és vezérei a Feszty-körképen. Forrás: Wikipedia
