Miután a Római Birodalom kettészakadt, Róma és Konstantinápoly vallási tekintetben is egyre távolabb került egymástól. A gyakran fellángoló hitviták, kölcsönös vádaskodások ellenére az egyház egészen 965 évvel ezelőttig – legalábbis névlegesen – megőrizte egységét.
Ahogy az lenni szokott, végül is a körülmények összejátszása, illetve néhány ember jelleme és személyes ambíciói tettek nagy hatást az események menetére.
Politikailag új Róma
Róma és Konstantinápoly vallási ellentétei mögött leginkább az egykori birodalom két része közötti politikai, nyelvi és hagyománybeli különbségek álltak. Míg nyugaton a császári hatalom előbb végzetesen meggyengült, majd el is enyészett, addig a keleti császárok többé-kevésbé megőrizték befolyásukat.
Ugyan a legfontosabb püspökségek között Róma vezető szerepét évszázadokkal korábban rögzítették, az „Örök Város” politikai hatalmának gyengülésével a konstantinápolyi pátriárkák császári hátszéllel egyre inkább igyekeztek megkérdőjelezni ezt a hagyományt. A római pápák viszont érthetően nem nézték jó szemmel, amikor például Konstantinápoly magára Új Rómaként hivatkozva vonta kétségbe vezető szerepüket.
Vallásilag reménytelen
Természetesen hitbéli kérdésekben is megmutatkozott az ellentét, a bizánci képrombolást nyugaton elítélték, de például a cölibátus is viták kereszttüzében állt, illetve ott volt a mai, laikus szemmel igen jelentéktelennek ható, mégis máig fennálló különbség, a filioque kérdése is. (A latin hitvallásban a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik, míg a keletiben az Atyától a Fiú által.)
A végzetesnek bizonyuló összekülönbözést Leó ochridai érsek egy 1053-as levele robbantotta ki, amelyben hevesen kritizálta a „frankok” szokásait. Az írást – immár Kerulláriosz Mihály konstantinápolyi pátriárka aláírásával együtt – IX. Leó pápának is eljuttatták. Az egyházfő előbb válaszleveleket, majd követeket küldött Konstantinápolyba.
Elsőre nem tűnt véglegesnek
Humbertus bíborost, Lotaringiai Frigyest és Péter amalfi érseket a császár, IX. Kónsztantinosz (1042–1055) békülékenyen fogadta, de a pátriárka kibújt a találkozó alól, és mindenféle módon igyekezett provokálni őket. Ugyan a pápa 1054. április 19-én meghalt, erről küldöttei nem értesültek, viszont a nevében döntő lépésre szánták el magukat:
Válaszul a pátriárka hívei tüntetésbe kezdtek a város utcáin, a bullát pedig a latinok bűneivel egyetemben zsinati határozatban ítélte el a keleti egyház, majd nyilvánosan elégették, arra is hivatkozva, hogy a küldöttek a pápa akaratával szemben jártak el – ezt már az egyházfőnek nyilvánvaló okokból sem megerősíteni, sem megcáfolni nem volt módja.
Ugyan korábban is voltak hasonlóan heves viták, ezúttal annak ellenére sem következett megbékélés, hogy a kortársak nem tekintették az eseményeket végleges szakításnak. A következő évszázadokban tovább távolodott egymástól a katolikus és az ortodox kereszténység, a közeledésre egészen a 20. század utolsó évtizedeiig kellett várni.
