Egy Marguerite Brueysse nevű francia szolgálólány 1600 decemberében azt állította, hogy gazdája, Anthoine Bonnet teherbe ejtette. Anthoine, aki ekkor ötvenes-hatvanas éveiben járhatott, befolyásos ember volt. Amikor a Languedocban fekvő Nîmes városának konzisztóriuma (hugenotta egyházi bírósága) elé idézték, hogy a vádakra reagáljon, Anthoine mindent tagadott, és szajhának nevezte Marguerite-et. Azt is kijelentette, hogy a lány a közelben lakó André Fauchier vargától esett teherbe. Távozása előtt még egy nyilatkozatot is bemutatott, amelyet – úgy tűnt–, Marguerite tett egy bíró előtt, Fauchier-nek tulajdonítva az apaságot.
Ezzel azonban az ügy még nem ért véget. A konzisztórium többet akart tudni, ezért felszólította Marguerite-et, hogy mesélje el a történteket. A lány először azt mondta, Anthoine „szavakkal és ígéretekkel győzte meg, illetve vette rá”, hogy szeretkezzen vele, és 50 tallért ajánlott neki (amit sohasem adott oda), ha teherbe ejtőjeként Fauchier-t nevezi meg. A konzisztórium – a bizonyítási eljárás során – megkérdezte a lányt, hogy gazdája szemébe mondaná-e ezeket a vádakat. Ő azt felelte, hogy megtenné.
A lány kitartott
Egy hét múlva szembesítették őket, és a konzisztórium – Anthoine társadalmi rangját tiszteletben tartva – megengedte, hogy a férfi keresztkérdéseket tegyen fel Marguerite-nek. Anthoine felszólította a lányt, hogy „Istenre és saját igaz lelkére” mondja meg az igazat. A lány azt felelte, „Istenre és saját igaz lelkére kijelenti, hogy ő [Anthoine] közösült vele”, és ejtette teherbe.
A férfi megkérdezte, hogy hol közösült vele először és hogyan bírta rá erre. A lány elmondta, hogy „egy nap, amikor éppen a dolgát tette a Bonnet kertjében a szennyvízároknál”, Anthoine a pajtába rendelte őt, ahol „egy szalmakupacra lökte és erőszakkal magáévá tette, száját zsebkendővel betömve, hogy ne tudjon kiabálni”.
Anthoine viszonzásképpen leszólta Marguerite erkölcseit, és felvetette, hogy a lányt a fivére vette rá az ő megvádolására. A lány tagadta, hogy bárki mással viszonya lett volna, illetve, hogy a fivére beszélte volna rá a vádra. Amikor Anthoine másodszor is arról kezdte faggatni, hogy milyen körülmények között tett neki ajánlatot, a lány elvesztette önuralmát, és dühében a hivatalos franciáról provanszál anyanyelvére váltva, így szólt:
ahogy akarta: egy pöcegödörben, Rodilhanban.
Tíz nappal később a konzisztórium összeült, hogy megvitassa a dolgot. Beidézték Anthoine-t és felszólították, mondja el az igazságot. A férfi megesküdött, hogy hamisan vádolják, a konzisztórium azonban nem hitt neki. Egyhangú ítéletük az volt, hogy Anthoine-tól megtagadják az oltáriszentséget. A férfi halálsápadtan, „minden szenvedélyével és dühével” azt ordította:
nagyot vétenek ellene, amikor inkább hisznek egy szajhának, mint egy jóravaló embernek.
A bizonyíthatatlan erőszak…
Nem meglepő, hogy Anthoine dühös volt. A háztartásokban dolgoztatott legtöbb női szolgáló tizenéves volt vagy húszas éveinek elején járt, ezért különösen könnyen válhattak férfi munkaadóik szexuális visszaéléseinek áldozatává. A nemi erőszakkal kapcsolatos nyomozások aránya pedig igen alacsony volt.
Azon kívül, hogy a nőket fizikailag, erkölcsileg, szellemileg és érzelmileg gyengébbeknek tartották a férfiaknál, különös hajlamot tulajdonítottak nekik a testi gerjedelemre és a bujálkodásra. Feltételezték, hogy a legtöbb csábításban vagy a nő volt a kezdeményező, vagy saját jószántából ment bele.
Az orvosi hiedelmek még inkább a férfiak javára billentették a mérleget. Úgy gondolták, hogy a nőknek a fogantatáshoz el kell érniük az élvezet csúcsát, ezért ha egy várandós nő azt állítja, hogy megerőszakolták, akkor ez biztosan nem igaz. Ily módon a legtöbb erőszaktevő büntetlenül megúszta. Mi több, egy férjezett nőnek nem volt a férjétől független jogállása; egy nő vallomása lényegesen kevesebbet ért, mint egy férfié.
Elsősorban a nőket felügyelték
Anthoine Bonnet és Marguerite Brueysse esetében a protestáns egyház elöljárói mégis inkább az alacsony sorból való fiatal szolgálólánynak hittek, mint az idősebb, befolyásos férfinak. A konzisztóriumot – az egyház erkölcscsősz intézményét – azonban eredetileg nem ezért hozták létre. Jóllehet a konzisztórium a helyi egyház irányító testülete és szociális ellátó központja is volt, idejének zömét mégis az erkölcsök felügyeletével, kihallgatásokkal és megrovásokkal töltötte.
A protestáns Languedocban mindenütt a presbitereket bízták meg a néhány utcából álló körzetek ellenőrzésével: jelenteniük kellett, ha bármilyen erkölcsi hibát tapasztalnak. A protestáns városok konzisztóriumát alkotó lelkipásztorok, presbiterek, segédlelkészek és írnokok pedig, enyhén szólva, igen buzgók voltak. Kivizsgálták a szokványos pletykákat, feljegyezték az összes illetlenséget és jelentettek minden helytelen viselkedést.
Olyan közösséget igyekeztek létrehozni, amelyet láthatóan „szentsége” különböztet meg a többitől. E szentségről azt tartották, hogy a babona, a varázslás, a jóslás, a hazárdjáték, a tánc (amit „romlott és botrányos, paráználkodásra csábító” dolognak véltek), a verekedés, az erőszak, a bántalmazás és – mindenekfölött – a szexuális bűn gyökeres kiirtásával érhető el.
A konzisztórium alapvetően patriarchális intézmény volt, amit azzal a szándékkal hoztak létre, hogy fenntartsa a létező társadalmi hierarchiát, megerősítse a férjek és apák tekintélyét.
A női lelemény…
E morális fegyelemnek azonban akaratlan következményei is voltak. Mindenekelőtt az, hogy a nők gyakran jelentek meg a konzisztórium előtt. Tíz languedoci kis- és nagyváros (összesen 25 kötetnyi, több mint 1200 esetet tartalmazó) konzisztóriumi jegyzőkönyveinek áttanulmányozásával ezernél jóval több nőkről szóló, illetve – ami lényeges! – nők által tett vallomást találtam. E nők zöméről semmi más írásos anyag nem maradt fenn az utókorra.
A konzisztóriumi rendszernek egy másik – egészen különös és véletlenszerű – eredménye is volt: Languedoc női lakosai öntudatra ébredtek. Hamar megtanulták, hogyan használják a konzisztóriumot a maguk javára: feljelentették az őket meggyalázókat, a férfiakat házassági ígéreteik betartására kényszerítették, és olyan történeteket dobtak be a köztudatba, amelyekről tudták, hogy a presbiterek le fogják nyomozni.
Ez a megnövekedett öntudat tükröződik a konzisztóriumi jegyzőkönyvekben, ami arra utal, hogy a nők még egy olyan korszakban is tudtak függetlenek és önállóak lenni, hangjukat hallatni, amikor jogaikat korlátozták, elzárták őket a közhivataloktól és a magasabb képzéstől, továbbá nem játszhattak hivatalos szerepet az egyházi bíráskodásban és az igazgatásban.
Ez azonban nem volt diadalmenet. A nők által indított perek korántsem voltak mindig sikeresek, a nőket gyakran bántalmazták, kényszerítették olyasmire, amit ők nem akartak és megbüntették őket tetteikért. Kutatói tapasztalataim mégis arra utalnak, hogy újra kell értelmeznünk a korabeli női hatalmat, mert így ismerhetjük fel, hogy ez nem mindig egyezik meg a „rejtett, fondorlatos befolyásolás” sztereotípiájával. A nők vakmerők, erőszakosak és nagyhangúak is voltak, így sokkal nyilvánosabb és közvetlenebb hatalmat gyakoroltak annál, amit a történészek korábban elismertek.
Megszégyenítő társadalom
A konzisztóriumi iratokban talált összes bizonyíték közül talán azok a legmeglepőbbek, amelyek a női erőszakba nyújtanak betekintést. Az egyik eset, amikor egy nő ölre ment, 1562-ben történt: Jehanne Laudane ekkor egy bottal megütötte Jehanne Liborde-ot, aki, állítása szerint, ököllel rácsapott.
1582-ben Honorat Cany felesége úgy megütötte Donne Coderque-ot és lányait az utcán, hogy kiserkent a vérük. Coderque azt állította, hogy Cany felesége éppen együtt találta a férjét az ő unokahúgával. Coderque véletlenül annak is fültanúja volt, amikor Cany felesége durván azt ordította a férjének, hogy
dugja inkább egy tehén segglyukába.
Cany asszony a házból kirontva dühében rátámadt az utcán tartózkodó Coderque-ra és lányaira.
Férfiak is válhattak a női erőszak áldozatává. 1587-ben Pont-de-Camarès településen Jehan Costeplane azt állította, hogy a menye egy labdaütővel úgy fejbe vágta, hogy vérezni kezdett. Alix Toulouse-t 1592-ben megfeddték, amiért „gyakran a nyílt utcán veszekszik a férjével, durván sértegetve őt”, míg Sarra de Bely-t a montaubani konzisztórium 1596-ban azért büntette meg, mert úgy viselkedett,
mint egy vadállat […] veszekedett a szomszédokkal […] és – sok jó ember megbotránkozására – megvetően bánt a férjével.
Ahogy ezek a történetek is bizonyítják, a languedoci konzisztóriumi jegyzőkönyvek kivételes értéket képviselnek. A nők 16. századi fellépését élesebb megvilágításba helyezik, mint bármely más forrás. Kiderül belőlük, hogy a nők pereket indíthattak, amit máshol nemigen tudtak megtenni. Ráadásul a kereset benyújtásáért nem kellett fizetni, ezért ezt most már szegény asszonyok egész hada tehette meg.
A teljes cikk a BBC History legújabb, 2019. májusi számában olvasható.
Kiemelt kép: Joachim Beuckelaer – A hanyagság allegóriája című festmény / Royal Museum of Fine Arts Antwerp
