Az antik görög szobrászat nagyon gyakran ábrázolt meztelen férfiakat, isteneket, arisztokratákat, sportolókat formáztak meg már-már természetfeletti tökéletességű testtel. A fennmaradt számos alkotást alaposan szemlélve feltűnhet, hogy a férfiakat mindig kis méretű, szinte “egyenpénisszel” ruházták fel. Ha annyi energiát szántak a legapróbb részletekre is, miért épp ebben az esetben hagyták figyelmen kívül az egyéni különbségeket?
A válasz ott keresendő, ahol a testek tökéletessége is: idealizált alkotásokról és a miénktől eltérő nézőpontról van szó:
Ezzel szemben a merev, nagy méretű fallosz épp a kívánt erények ellenkezőjét jelentette, olyan groteszk, elítélendő, iszákos figurák ábrázolásában alkalmazták, akiket értelem helyett csak a vágy és a bujaság hajt.
Arisztophanész például a A felhők című művében a sportot hírből sem ismerő, becstelen, lenézendő athéni fiatalokról írja, hogy arcuk sápadt, mellkasuk keskeny, péniszük pedig jókora. Akkoriban tehát a méret a belső értékeket, illetve azok hiányát fejezte ki, a művészeket nem az anatómiai pontosság igénye vezette.
