Sztálin halála után, az enyhülés jegyében hatalomra jutó Nagy Imre reformjai enyhítettek ugyan valamit a szovjet megszállás alatt, Rákosi Mátyás sztálinista diktatúráját nyögő Magyarország kínjain, de fellélegezni nem volt idő. Rákosi 1955-ben kiharcolta Moszkvában Nagy bukását, Hegedüs András miniszterelnök révén visszatért a hatalomba, ismét a keményvonalas módszerek kerekedtek felül.
Nem sokáig. A Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusán, 1956 februárjában Hruscsov erőteljesen bírálta Sztálint, és megkezdte a Szovjetunió és a szocialista blokk desztalinizációját. Ennek következtében itthon Rákosi ismét megbukott, bár pártfőtitkárként Gerő Ernő ült a helyére. Nyáron kitört a poznani munkásfelkelés, ami mély nyomokat hagyott a lengyelekkel egyébként is szimpatizáló magyar társadalomban.
A feszültség egyre nőtt, és csak fokozta, hogy Ausztria 1955-ös semlegessé válása után a szovjet csapatoknak eszük ágában sem volt elhagyni hazánk területét – „hivatalosan” ugyanis a Vörös Hadsereg csak az osztrák területekkel való kapcsolattartás miatt időzött Magyarországon.
Forró ősz
Igen forrónak ígérkezett 1956 ősze annak ellenére, hogy még mindig az enyhülés jegyében október 6-án újratemették Rajk Lászlót és mártírtársait. Az eseményen 200 ezren tüntettek a rendszer ellen, és megkezdődött az egyetemisták szervezkedése. A Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) október 16-án alakult meg Szegeden, 20-án pedig már tíz pontban rögzítette követeléseit.
Lengyelországban ekkor már újabb felkelés tört ki, Moszkva erőszakkal fenyegetőzött, itthon viszont mozgásba lendült a reformellenzék. A MEFESZ immár 16 pontba szedett követeléseit október 22-én olvasták fel a Műegyetemen tartott országos gyűlésen. Ebben többek között a szovjetek távozását, Rákosi bíróság elé állítását, Nagy Imre vezette új kormányt, általános, egyenlő és titkos választásokat sürgettek.
A hatalom meghátrált
Másnap délután három órára pedig demonstrációt hirdettek a budapesti Bem-szobornál. Október 23-án a rádió és a legnagyobb példányszámú napilap, a Szabad Föld is hírt adott az eseményről, mint a magyar diákok lengyelbarát rokonszenvtüntetéséről. A lap vezércikkében – némileg finomítva – a 16 pontot is közölte, valamint a Magyar Írószövetség közleményét, amelyben üdvözölte a lengyelországi változásokat. Közben a 16 pontot diákok hordták szét az ország egyetemein és főiskoláin, számos szervezet jelezte csatlakozási szándékát.
Késő volt, a kommunista vezetésnek be kellett látni, az eseményeket már nem lehet megállítani. Inkább meghátrált: visszavonta a tiltást, megerősítette az ÁVH-s őrséget Budapest stratégiai pontjain. A párt emellett felhívta tagszervezeteit, hogy vegyenek részt a demonstráción és próbálják kézben tartani.
Rabok tovább nem leszünk!
Az egyetemisták fél háromkor indultak a Műegyetemtől, háromra értek Petőfi szobrához a Március 15. térre, itt már 10-15 ezer ember dörögte a refrént az ifjú Sinkovits Imrével:
A magyarok istenére/Esküszünk,/Esküszünk, hogy rabok tovább/Nem leszünk!
Felolvasták a 16 pontot, majd a Kossuth Lajos utca – Bajcsy-Zsilinszky út – Nagykörút – Margit híd útvonalon érkeztek meg a Bem-szoborhoz. Útközben a délelőtti munkából hazatérő munkások tömegei csatlakoztak hozzájuk, egyszerű járókelők, akiket elsodort a pillanat. Budára már mintegy 50 ezres tömeg érkezett.
Az emberek szélesre tárt ablakokon kihajolva integettek, magyar zászlókat tűztek ki, kivágták belőlük a gyűlölt Rákosi-címert, ezzel megszületett a forradalom jelképe.
Zengett a belváros:
- „Bem apó és Kossuth népe, menjünk együtt, kéz a kézbe!”
- „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!”
- „Függetlenség, szabadság!”
- „Aki Magyar, velünk tart!”
- „Munkás-paraszt gyerekek, együtt megyünk veletek!”
- „Ruszkik haza, ruszkik haza!”
- „Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!”
- „Szabadságra szavazunk, Kossuth-címert akarunk!”
- „Szovjet sereg menjen haza, Sztálin-szobrot vigye haza!”
Sztálin, a zsákutca
A Bem téren Sinkovits ismét a Nemzeti Dalt szavalta, a diákok megismételték 16 pontba szedett követeléseiket, Veres Péter, az Írószövetség elnöke pedig felolvasta a szervezet kiáltványát. A tömeg percről-percre nőtt, sok katona is csatlakozott, letépték egyenruhájukról a vörös csillagot. A Bem térről már körülbelül 200 ezer ember indult Pestre.
FRANZ FINK felvétele
Kora este, 17-18 óra körül érkeztek a Parlament elé, ahol százezrek követelték Nagy Imrét. Ő végül 21 órakor jelent meg az Országház erkélyén: rutinszerűen az „Elvtársak! ” megszólítással kezdett, mire a tömeg felhördült. „Barátaim! ” – folytatta a politikus. Egy másik csoport a Városligetbe ment, este tíz órára nagy nehezen ledöntötte Sztálin óriási szobrát – darabokra szedték, fejét a Blaha Lujza térre vitték és egy zsákutca-táblát akasztottak rá.
A harmadik csoport pedig a rádió épületéhez tartott, hogy beolvastassa a demonstrálók követeléseit.
Az éterben azonban este 8-kor Gerő Ernő szólalt meg, aki nacionalista, soviniszta tüntetésről beszélt, elzárkózott minden követeléstől, és önmagát nevezte a reformok letéteményesének, kemény megtorlást helyezett kilátásba. Ezzel pedig elszabadult a pokol.
Kitör a forradalom
Az épület őrzésére kirendelt katonák megpróbálták feloszlatni a többezres tömeget, majd kompromisszumot ajánlottak. Kiküldtek egy közvetítőkocsit, hogy akkor legyen, olvassák be, amit akarnak. Csakhogy ez átverés volt, a berendezés nem működött.
Az első lövés tíz óra körül dördült el, addigra a tüntetőknél is megjelentek a fegyverek, az ellenük kirendelt katonák egy része is „átállt”: letépte magáról a vörös csillagot, szétosztotta fegyvereit.
Az MDP Központi vezetősége az éjszakai hírek alapján szovjet segítséget kért, a Vörös Hadsereg alakulatai október 24-én hajnalban bevonultak Budapestre, és több ponton összecsaptak a felkelőkkel.
Illusztráció: demonstráció a Parlament előtt 1956. október 23-án. National Archives – Washington Archives Snark / Photo12
