Az európai kultúra bölcsőjének nevezett Hellászt, az ókori görög városállamok területét már a Kr.e. VI. században elérte a perzsa nagyhatalom terjeszkedése: a Kis-Ázsia égei partvidékén fekvő jón városállamok már ekkor I. Dareiosz uralma alá kerültek. Athén 508-ban szerződést kötött az ellenséggel, ám ezt később megszegte, amikor segítséget nyújtott a perzsa uralom ellen lázadó jónoknak.
A bosszú nem maradhatott el már csak azért sem, mert Dareiosz ezzel megtalálta a casus bellit az európai görög területek leigázására.
Marathón, az ideális helyszín
A perzsa nagykirály roppant hajóhada 492-ben futott ki, hogy a part mentén haladva északról érje el célját, ám a Chalkidiké félszigeten fekvő Athós-hegyfoknál olyan viharba került, hogy vissza kellett fordulnia.
Akkoriban Athén nem rendelkezett erős flottával, így életbevágóan fontos volt, hogy a döntő ütközetet szárazföldön, nehézfegyverzetű gyalogságára, a hoplitákra támaszkodva vívhassa meg. A felkészülést a perzsa harcmodort tapasztalatból ismerő Miltiades vezette.
Dareiosznak két évig tartott a felkészülés, 490-ben viszont más taktikához folyamodott. Keresztbe szelte át a tengert, 25 ezer katonája Attika legnagyobb tengerparti síkságán, a Marathóni-síkon szállt partra. A perzsák ereje íjászaikban és lovasságukban rejlett, számukra ez volt az ideális csatatér, a terület északi részén, egy mocsaras terület mellett ütöttek tábort 490 nyarán.
A görögök délebbre, a hegyek lábánál, az Athén felé vezető utat elállva sorakoztak fel mintegy tízezren.
Kiváló taktika, fényes győzelem
Nem tudni, pontosan mikor zajlott a csata, az általános konszenzus szerint szeptember 12-én, amikor hajnalban a görög gyalogosok hirtelen feltűntek a mező szélén és pillanatok alatt lerohanták a perzsákat. Zseniális húzás volt ez Miltiadestól, a meglepett perzsák így nem tudták kihasználni rettegett íjászaik tehetségét, rögtön közelharcra kényszerültek.
Rögtön az ütközet elején a görög középhad hátrálni kezdett, csalta maga után az egyre diadalittasabb ellenséges katonákat, miközben a jobb- és a balszárny szépen körülzárta őket. A fővezér itt is eltért a hagyományos görög stratégiától azzal, hogy a csel érdekében nem a derékhadat, hanem a szárnyakat erősítette meg.
Közelharcban a görög gyalogság verhetetlen volt, amelyik perzsa ki tudott törni a gyilkos gyűrűből, lélekszakadva menekült a tenger felé, de kellő helyismeret híján sokan a környező mocsarakba fulladtak. A váratlan támadás és az elsöprő erő még abban is megakadályozta a Dareioszt, hogy lovasságát bevesse, a fényes had maradéka a hajókon keresett menedéket.
Kilencezren rohantak haza
A hagyomány úgy tartja, a csata után gyorslábú harcost menesztettek Athénba a győzelem hírével, aki teljes fegyverzetben, futva tette meg a 40 kilométeres távot, majd miután átadta üzenetét, meghalt a kimerültségtől.
Érdekes kérdés, hogy miért futott volna páncélban és teljes fegyverzettel. Ennél is nyomósabb érv a történet hitelessége ellen, hogy a történetírók igen hiányosan és ellentmondásosan emlékeznek meg róla, illetve a görög-perzsa háborúk történetírója, Hérodotosz említést sem tesz róla.
Ő így számol be a csatát követő eseményekről:
Akárhogy volt is, a perzsák megkerülték a Szuniont. Az athéniak pedig hanyatt-homlok rohantak vissza, hogy városuk ne álljon védtelenül, és sikerült is megelőzniük a barbárokat. […] A barbár hajóhad Phaléronig nyomult előre, mert akkoriban az volt az athéniak kikötője, ott horgonyt vetettek, kisvártatva azonban hazaindultak Ázsiába.
Magyarán nem egy ember futotta le a távot, hanem a teljes, ekkor nagyjából kilencezer főt számláló athéni hadsereg. A kimerítő csata után teljes fegyverzetben rohantak 40 kilométert, hiszen ha csak egy napot is késnek, városuk, otthonaik helyén már csak füstölgő romokat találnak.
Spártába futhatott
Mégis, honnan származik a marathóni futó legendája? Németh György, a Rubicon Történelmi Folyóirat korábbi számában Hérodotoszhoz nyúl vissza, aki említ egy követet, egy nagyon gyors futót, akit az athéniak még a csata előtt Spártába küldtek segítségért. A harcos városállam katonáinak ugyanis jelenése lett volna a harcmezőn, ám éppen zajló vallási ünnepükre hivatkozva nem érkeztek meg.
A későbbiekben valahogy ez a követjárás, a futás, szónoki fogások, és a győzelem még emlékezetesebbé tételének vágya gyúrhatta össze a marathóni futó alakját.
Kiemelt képünkön a marathóni csata újrajátszása 2011-ben. Fotó: Louisa Gouliamaki / AFP
