Sokan és sokszor megfogalmazták már, hogy a 20. század két világháborúja valójában egyetlen nagy folyamatba illeszkedik. Charles de Gaulle és Raymond Aron egyaránt az „új harmincéves háború” korát emlegették (1914–1945), amelyet a negyvenéves hidegháború követett, körülbelül 1948 és 1989 között. És ezzel meg is volna a „rövid 20. század” (1914–1990) két nagy korszaka.
Nehéz cáfolni ezt a nézőpontot, hiszen a két világháború között valóban sok a hasonlóság, egyetlen ívet alkotnak – azonosak a résztvevők is, akár az országokat, akár gyakran az egyes személyeket nézzük. A második világháború szinte összes fontos szerepelője már az első világháborúban is részt vett. A tábornokok (de Gaulle, Rommel, Paulus, Montgomery, Zsukov stb.) jellemzően kapitányként. Kapitányi rangban szerelt le Harry S. Truman is, 1918-ban, Clement Attlee pedig őrnagyként.
Egyetlen ember van, aki mindkettőben magasan, döntési pozícióban volt,
Franklin D. Roosevelt haditengerészeti miniszterhelyettes volt Wilson elnök kormányában, ezért kezdte Churchill az elnöknek írt leveleit gyakran az „egyik régi tengerész a másik régi tengerésznek” fordulattal. Sztálin a nagy kivétel, ő 1917-ig Szibériában volt, és nemigen tudható, hogy követte-e egyáltalán az első világháború eseményeit.
Részben még az eredmények is azonosak, így a régi Európa lerombolása. Igaz, Tony Judt egy helyen ezt úgy fogalmazta meg nagy szintézisében:
Az első világháború lerombolta a régi Európát, a második világháború pedig megteremtette egy új Európa feltételeit.
Ha nem is egy színdarab két felvonásaként, vagy egy focimeccs két félidejeként lehet elképzelni őket, de talán úgy, mint egy kupameccs kétszer kilencven percét, oda- és visszavágóját. Az iskolában és máshol mégis elkülönítve tárgyaljuk és tanítjuk őket, mert legalább annyi érv szól a két háború elválasztása mellett, amennyi ellene.
ÍVEK ÉS GYÖKEREK
Adolf Hitlernek, az I. világháború egykori frontkatonájának szemernyi kétsége sem lehetett arról, hogy a második háború az elsőnek visszavágója, hiszen politikai ébredése, pályájának kezdete a Német Birodalom érthetetlen és megmagyarázhatatlan vereségéhez – összeomlásához – kötődött.
Logikus tehát, hogy 1940 júniusában, a franciák elleni győzelem pillanatában egy múzeumból a compiègne-i erdőbe vitette az 1918 novemberében használt vasúti kocsit, és ugyanott íratta alá ellenfeleivel a fegyverszüneti okmányt, ahol annak idején ezt a német küldöttségnek kellett megtennie. Az egyik megaláztatást követte a másik; a világ rendje ezzel – számára és nyilván nagyon sok honfitársa számára – helyreállt. A vasúti kocsi viszont nincs már meg, egy légitámadásban megsemmisült.
Ám ha a két háború kezdetét és végét nézzük, a különbségek szembeötlők. 1914-ben az európai polgárok zöme nem számított (közeli) nagy háborúra, legfeljebb az örökös balkáni civakodások folytatására, mert úgy vélték, a kontinens nyugati felének civilizált lakói teljesen mások, mint a barbár balkániak. Majd amikor mégis kirobbant, állítólag lelkesen üdvözölték a gyors győzelem felé menetelő katonákat.
És a háborúk befejezése sem lehetne eltérőbb, mert fél évvel az első világháború vége előtt, 1918 májusában még egyáltalán nem lehetett tudni, ki lesz a győztes: a német hadsereg sorozatos offenzívákat indított a nyugati fronton, és ismét megközelítette Párizst.
Az elszántan védekező britek és franciák leginkább a beérkező amerikai csapatokban bízhattak, illetve az Egyesült Államok óriási gazdasági tartalékaiban. Legtöbben úgy kalkuláltak, hogy a háborúnak 1919-ben vagy 1920-ban lehet vége, amikor a németek már nem tudnak lépést tartani ezzel a túlerővel. De ismét ellentétesen: 1943-tól a világos fejű újságolvasók előtt nem lehetett kétséges, hogy Hitler Németországa veszíteni fog, csak még nem lehetett tudni, mikor és milyen mértékben.
Továbbá: igaz, hogy mindkét háború Európa keleti felén robbant ki – Szarajevóban, illetve Danzigban/Gdańskban –, nem várt, illetve nagyon is várt módon, de 1914 nyaráról, a háborús felelősségről máig vitáznak a történészek, 1939-ről viszont szinte egyöntetűen tudomásul vesszük, hogy az Hitler háborúja volt.
1914-ben ott voltak a lelkesedő tömegek (amelyekről mára kiderítették, hogy azért ők csak a városi közép- és kispolgárok egy részének érzéseit fejezték ki); 1938–1939-ben semmi harci lelkesedés sem látszott, maga Hitler dühösen jegyezte meg, amikor a cseh válság napjaiban Berlin utcáin felvonultatott csapatai láttán az emberek közönyösen elfordultak:
1914-ben senki sem tudta, milyen lesz a modern háború, még kevésbé, hogy 51 hónapig fog tartani – 1939-ben mindenki tudni vélte, hogy éveken át tartó pusztítás következik.
Ami a fegyvereket és a hadviselést illeti: a nagy különbség inkább látszólagos, hiszen repülőgépek és tankok az első világháborúban is voltak, bár nyilván nem olyan tömegesen. Az igazi eltérést 1914 és 1918 között észlelhetjük: 1914-ben még színes egyenruhában rohamozott a gyalogság meg a lovasság, 1918-ban – a nyugati fronton – acélsisakos, csukaszürkébe bújtatott rohamcsapatok támadtak, repülők és tankok összehangolt támogatásával. Az antant országai 138 685 repülőgépet gyártottak 1914–1918 között, a központi hatalmak 75 161-et, tehát nem elhanyagolható mennyiségekről van szó.
A HÁTORSZÁG SZEREPE
Vessünk néhány pillantást a totális háborúk hátországára! Az első dimenzió a rombolás és pusztítás, amely az első háborúban jórészt a frontok közvetlen környezetére korlátozódott, majd a másodikban Európa hatalmas területeit érintette. Az elsőben jellemzően falvak, kisvárosok estek áldozatul, a másodikban nagyvárosok is, Németországban gyakorlatilag mindegyik.
Mintegy félmillió német civil halt meg a második világháború légitámadásai következtében – ez nagyjából megegyezik az első világháborúban éhen halt németek számával. (A másodikban jobban megszervezték az élelemellátást, no meg támaszkodhattak egész Európa javaira.)
Fontos megemlíteni a háborúkat kísérő tömeges erőszakot, a genocídiumokat és a holokausztot. Az I. világháborút okkal gondoljuk jóval „normálisabbnak” és kulturáltabbnak, mint a másodikat, bár érdemes felidézni, hogy az utóbbi években tanulmányok sorát írták a különböző hadseregek erőszakos fellépéséről Belgiumban, Galíciában, Szerbiában és Kelet-Poroszországban. A 20. század első népirtása 1915-ben történt, a török hadsereg által meggyilkolt örmények számát közel egymillióra becsülik.
A totális háborúban elkerülhetetlen a végletes (állami) centralizáció, amely a civil társadalom minden erejét a háború szolgálatába állítja. A nők tömeges munkába állása (és a családfők átmeneti vagy végleges „eltűnése”) a családok életét és a fiatalok nevelését is gyökeresen átalakította – ebből a szempontból folyamatosság, vagy legfeljebb fokozati különbség van a két háború között.
Nem véletlen, hogy a nők szavazati jogáról – sok más ország mellett – Magyarországon is, az Egyesült Királyságban is 1918-ban hoztak törvényt, noha a férfiakéval azonos értékű szavazati jogot mindkét országban később vezették be (nálunk csak 1945-ben). Ahogy az sem véletlen, hogy a mindkét világháborúban semleges Svájcban a nők csak 1971-ben kaptak választójogot.
Az Egyesül Államok hadseregében mindkét háborúban a lakosságbeli arányukat meghaladó mértékben szolgáltak fekete katonák, a haditermelésben pedig (legalábbis 1942 után, a „we can do it” jegyében) fekete lányok és asszonyok. A szegregáció híveit megdöbbentette a felfegyverzett feketék látványa; 1920 körül több komoly konfliktus robbant ki Texasban és más déli államokban.
A két világháború között érezhetően nehezebbé vált a faji elkülönítés fenntartása, majd az 1950 években megkezdődött a feketék küzdelme az egyenlő jogokért, a szegregáció felszámolásáért.
A háború és a szociális támogatások mindenhol kéz a kézben járnak – vélte egy neves hadtörténész. A totális háborúban nemcsak a termelés fokozása, de a háború hatásainak az enyhítése sem lehetséges állami beavatkozás nélkül. Az adókulcsok emelése az első világháború egyik következménye, amivel megkezdődött a vagyonok kiegyenlítődésének példátlan folyamata szerte Európában. Ez az egyik alapgondolata a francia Thomas Piketty nagy sikerű könyvének (A tőke a 21. században, Kossuth Kiadó, 2015).
A szerző a vagyoni egyenlőtlenségeket kutatja, és nem győzi hangsúlyozni a világháborúk hatását:
a jövedelmi egyenlőtlenségek erőteljes csökkenése, amely 1914 és 1945 között csaknem minden fejlett országban bekövetkezett, mindenekelőtt a világháborúk és az ezekből adódó durva gazdasági és politikai sokkhatások következménye.
– írta Piketty.
az 1914–1918-as világégés által előidézett gazdasági és politikai válság […] történelmi távlatból, vagyis a jelenlegi helyzetből visszatekintve az egyetlen erő az ipari forradalom óta, amely képes volt az egyenlőtlenségeket mérsékelni.
A jóléti intézkedéseket és a magas adókat a két világháború között nem lehetett teljesen visszavenni, a II. világháború idején kialakult a jóléti társadalmak átfogó programja, mindezt kiteljesítette az 1945 után kezdődő évtizedek példátlan fellendülése. Nyugat-Európa bal- és jobboldali kormányai szinte egyformán az egyenlőtlenségek mérséklésének nagyszabású programját akarták megvalósítani, jórészt sikerrel.
Közeli és távoli következmények
Ha eddig a jóléti társadalmak hasonlóságait emeltük ki, innentől az Európa sorsát meghatározó alapvető különbségekről kell szólnunk. A két háború politikai következményei nem is lehetnének eltérőbbek – a legfontosabb persze az, hogy az I. világháború után volt második, de a II. után nem volt harmadik.
Az első világháború utáni évtized meghatározó vonása az erőtlenség és bizonytalanság volt. Négy birodalom múlt ki, s ezzel Európa keleti fele radikálisan átalakult. Nem úgy, ahogy az 1917–1918-as utópiák – Wilsoné vagy Leniné – ígérték, hanem a nemzetállamok és a felfokozott nacionalizmus jegyében. Ezt szentesítette a versailles-i békerendszer is. 1918 és 1921 között utóháborúk sorát vívták Európában és a Közel-Keleten – egyedül az újjászületett Lengyelország hatot, szinte összes szomszédjával –, Churchill szemléletes kifejezésével: az óriások háborúját felváltották a törpék háborúi.
A gazdasági gondokat és az instabilitást erősítették a szélsőséges ideológiák és pártok. Ekkor vált számottevő erővé a szélsőjobb (fasizmus), a maga radikális nacionalizmusával és a szélsőbal (bolsevizmus), a maga világforradalmi internacionalizmusával. Csupán látszólagos, hogy egyik a másikra következett, sokkal inkább folyamatosan hatottak egymásra, egymást erősítették.
A második világháború után lényegében nem voltak utóháborúk, egyedül Görögországban folyt kiterjedt polgárháború a kommunisták és a királypártiak között. Nem jelentkeztek új utópiák sem. Bár a háború utáni években erőteljes balratolódás tapasztalható, a cél mindenütt inkább a demokrácia kiteljesítése és a jóléti társadalom megteremtése volt, mint a bolsevizmus (főleg nem annak sztálini változata).
A fasizmus/nácizmus totális veresége egyszersmind a militarizmus, a fajelmélet, a radikális nacionalizmus történelmi vereségét jelentette. A rettenetesen legyengült, ugyanakkor egyrészt a gyarmati problémáktól, másrészt a kisebbségi kérdésektől „megszabaduló” Európa az újjáépítésre, a gazdasági talpra állásra, majd az együttműködés elmélyítésére koncentrálhatott.
Bihari Péter a hasonlóságokat és különbségeket részletesebben kifejtő, teljes cikke a BBC History júniusi számában olvasható.
Kiemelt kép: AFP
