Amikor a magyar küldöttség 1920 elején megismerte a később trianoni békediktátumként elhíresült békeszerződés rendelkezéseit, a delegációt vezető gróf Apponyi Albert így fogalmazott:
…ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene a béke elfogadása, vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék.
Nem volt más választás, a magyar kormány nevében Benárd Ágost és Drasche-Lázár Alfréd 1920. június 4-én, 16 óra 30 perckor aláírta a dokumentumot.
Fotó: National Library of France / Agence de presse Mondial Photo-Presse / Wikipedia
Nemzeti Összetartozás Napja
Magyarország gyászba borult. Az iskolákban és hivatalokban gyászszünetet rendeltek el, a zászlókat félárbocra eresztették, az élelmiszerboltokon kívül minden üzlet zárva volt. Már reggel több tízezres, gyászruhás tömeg gyűlt össze a Hősök terén, majd menet indult az Andrássy úton a Himnuszt, a Szózatot, Kossuth-nótákat énekelve, és jelszavakat skandálva: „Igazságot Magyarországnak!”
Nehéz Trianonról újat mondani. Mértékadó történészek ma már egyetértenek abban, hogy a területi veszteségek indokolatlanul túlzóak voltak, a végeredmény pedig nem szolgálta a pillanatnyi nagyhatalmi érdek diktálta stratégiai célt. Feladatuk az Osztrák-Magyar Monarchia felbontásával keletkezett hatalmi űr betöltése lett volna, a nyugati nagyhatalmak elképzelése szerint egy töltött fegyver Németország hátában, és pajzs Oroszország felé. Nyilván nem tudjuk mi lett volna ha, de e próbálkozás totális kudarccal végződött.
Nagyon sokszor és történeti szempontból sok megközelítésből írtunk már Trianonról a 24.hu-n, akár évforduló kapcsán, akár mert bármely más okból került fókuszba a téma. Az országgyűlés 2010. május 30-án a „Nemzeti Összetartozás Napjává” nyilvánította a dátumot, a köznyelv gyásznapnak, emléknapnak nevezi.
Ránk törtek az összes szomszédok
Most mi is emlékezünk, a 98. évfordulón egy frissen kiadott forrásgyűjtemény segítségével: a Trianon arcai. Naplók, visszaemlékezések, levelek címmel jelent meg egy kötet, amelyben többségében eddig kiadatlan naplók, levelek, visszaemlékezések mutatják be, hogyan élte meg a magyar társadalom (magyar és más nemzetiségűek) az 1918-1920 közötti időszakot. Trianont, a második Mohácsot.
Tarczay Gizella végzett egyetemi hallgató írja Zágrábban 1918. december 8-án:
Nekem kötelességem itthon maradni és okosabb is, ha itthon maradok. Itt biztosabb, mint a Dráván túl. Hiszen ott most csehek, szerbek és oláhok marakodnak egy vonagló testen… Örüljünk, míg együtt lehetünk. […]
Visy László volt főispán 1918. november 26-án:
Az ország állapota kétségbeejtő. Ránk törtek az összes szomszédok. A csehek, a lengyelek, a rutének, a románok, a szerbek, a horvátok, sőt még az osztrák németek is – területet követelnek a hazából. Utóbbiak Moson, Sopron és Vas vármegyékre áhítoznak. A románok egész haderejüket mozgósítják, meg akarják szállni Erdélyt s Magyarországot, egészen a Dunáig, Tiszáig. A szerbek elfoglalták a volt Bánságot (Krassó Temes és Torontál vármegyéket). Ezenkívül Bácskát. […] Nem tudom, mit tegyek. A kíváncsiság arra késztet, hogy olvassak újságot, viszont ha olvasok, annyira felizgulok, hogy nem tudok aludni. Az országnak csak foszlányai maradnak.
A hídon túl is magyarok laknak
Barkóczy György, a magyar békedelegáció tagjának levele édesapjához Neully-ből 1920. január 11-én:
Kedves Jó Atyám!
Semmi nem olyan szomorú, mint amikor az ember látja, hogy bíznak benne és tudja, hogy azt, amit várnak tőle elérni képtelen.
Magyarországon keresztülutaztunkban minden vasúti állomáson emberek százai fogadtak bennünket zászlókkal, táblákkal; mind a haza ezeréves határaira emlékeztették a békedelegációt; minden szó, ami elhangzott, minden könny, ami kicsordult – pedig sok öreget, fiatalt láttunk sírni, minden pályaudvaron – Magyarország területi integritásának szólt.
A hídon túl is magyarok laknak – volt a felírása egy egyszerű kis táblának Komáromban. Hat rövid szó, de benne annyi keserűség, amennyi nem fér be emberek millióinak kebelébe, hanem kénytelen magának utat törni, könny, panasz, átok vagy elszánt fogadalom alakjában.
Kainz György hivatalnok 1920. január 17-én:
Amitől tartottunk – bekövetkezett. Még mindig reméltünk, hisz a halálraítélt is bízik az utolsó pillanatig, de hiába! Tegnap ünnepélyes formák között Apponyinak átadták a békefeltételeket. Nem feltételek ezek, nem, ez egy nemzet halálra ítélése. […] Van ember, aki ma elhiszi, hogy a magyar Komárom, meg Érsekújvár, Kassa stb. stb. fogja tűrni, hogy idegen nép uralkodjon felette? És ezt nevezik a népek önrendelkezési jogának? Ez volt az az ideál, aminek az egész világ beugrott? […] De mit írok ennyit, nem panaszkodni, sírni tudnék most, sírni keservesen, szeretett hazám sorsa felett. […]
Fotó: Fődi Gábor / Fortepan
Nem válunk el, nem búcsúzunk
Párizsban 1920. június 4-e verőfényes napsütéssel telt, míg Budapesten borongós, esős volt az idő, az emberek azt mondogatták egymásnak, még az ég is a magyarokkal gyászol. Kainz György:
A magyar ezeréves történelem legszomorúbb napja… Még az idő is olyan borongós, hűvös, őszi nap; az embert oly lehangolttá teszi. Sokszor sírni szerettem volna…
Romsics Ignác történész A trianoni békeszerződés című könyvében így ír erről a napról:
10 órakor megkondult Budapest összes harangja, megszólaltak a gyárszirénák, megálltak a villamosok és a kocsik. Az egész országban a dolgozó munkások, hivatalnokok letették a munkaeszközt és néma csendbe burkolóztak. A bíróságok a tárgyalásokat felfüggesztették, a fővárosi közgyűlés egy órás szünetet hirdetett. Az 5, néhol 10 perces országos gyászszünetre minden vonat megállt.
Összeült a nemzetgyűlés is, ez volt hazánk történetének talán legrövidebb parlamenti ülése, tíz perccel megnyitása után egyhangú egyetértéssel be is rekesztették. Kainz György a másnapi lapokból kiemelte:
A magyar parlament gyászülést tartott, amelyen Rakovszky István elnök gyönyörű beszédet tartott. »Az erőszak nyomása alatt írjuk alá ezt az úgynevezett békeszerződést, mely nem békét, hanem békétlenséget jelent. Elszakított testvéreinknek pedig odakiáltunk: ezeréves együttlét után válnunk kell! De nem örökre! Minden gondolatunk, szívünk minden dobbanása éjjel-nappal odairányul,hogy veletek megint egyesülhessünk. Midőn búcsúzásul még egyszer keblünkre ölelünk, szíveink úgy összeforrnak, hogy azokat semmi hatalom, erőszak, csel nem fogja elválaszthatni.« A képviselők mind egy ember (!) kiáltották: Nem válunk el, nem búcsúzunk, nem, nem, soha!”
(Kiemelt kép: Komka Péter / MTI)
