Tudomány bbc history
World War II (Second World War) : Winston Spencer Churchill (1874-1965) British statesman, in overcoat and hat and smoking a cigar, walking alone on the deck of HMS "Prince of Wales" during the Atlantic Conference in 1941.
World History Archive

Ilyen volt a valóságban Churchill „legsötétebb órája”

BBC History
BBC History

2018. 05. 13. 07:30

A legsötétebb óra című film – amely két Oscar-díjat is besöpört az idén – azokat a napokat idézi fel, amikor a brit háborús kabinet vállát óriási felelősség nyomta: békét kössenek-e a németekkel vagy harcoljanak a végsőkig? Allen Packwood – a Churchill Archívum igazgatója a Cambridge-i Egyetemen – fedi fel, miként érvelt a miniszterelnökké kinevezett Churchill a „győzelem mindenáron” mellett.

1940. május tizenharmadika, délután 15 óra. Winston Churchill nemrég fejezte be első miniszterelnöki expozéját a brit Alsóházban. Bejelentette, nem ígérhet mást, csak „vért, szenvedést, könnyeket és verítéket”, megfogadta, a győzelemig fog harcolni a „tengeren, a földön és a levegőégen”:

Győzelem bármi áron, győzelem minden iszonyat ellenére, győzelem, bármilyen keserves és hosszú legyen is az út.”

E rövid beszédet ma már a brit történelem sorsfordító momentumaként tartják számon; a legújabb ötfontos bankjegy is őrzi az emlékét, rajta a Big Ben órájával, amely a beszéd elhangzásának idejére van állítva. Ám mai felfogásunkat az utólagos bölcsesség és a győzelem elnyerésének biztos tudata hatja át, ami akkor még se Churchillnek, se a beszéd címzettjeinek nem adatott meg. A miniszterelnök beszéde – akinek pozíciója korántsem volt szilárdnak mondható, s rövid távon csak tovább romlott a helyzet – alig hat percet vett igénybe.

Churchill 1940. május 10-én lett kormányfő, amikor Hitler elindította villámháborúját Franciaország és Németalföld ellen.

Senki nem választotta meg a britek vezetőjének, kizárólag azért nyerhette el a pozíciót, mert a Munkáspárt nem volt hajlandó Neville Chamberlain, a konzervatívok regnáló kormányfőjének vezetése alatt belépni a nemzeti egységkormányba, s mert a szintén konzervatív külügyminiszter, Lord Halifax, rangjánál fogva a Lordok Háza tagja, nem merte megkockáztatni, hogy az Alsóházon kívülről próbáljon vezetni egy háborús kormányt.

British Prime Minister Arthur Neville Chamberlain (R) is seen confering with Foreign Minister Lord Halifax in November 1938. Lord Halifax isregarded as one of the architects of appeasement prior to World War II. AFP PHOTO / AFP PHOTO / FRANCE PRESSE VOIR
Neville Chamberlain és Lord Halifax 1938 novemberében
Fotó: AFP

Churchill már régóta figyelmeztetett a náci veszélyre, s láthatólag elszánta magát, hogy harcba száll az ellenséggel, amivel a közvéleményt és a sajtót is megnyerte – ám saját pártján belül is sokan voltak, akik opportunistának és kalandornak tartották. A szűkebb, háborús kabinetbe muszáj volt a Munkáspárt vezetőit, Clement Attlee-t és Arthur Greenwoodot is bevennie. Hogy a konzervatívok támogatását is megőrizze, a maradék két helyet riválisainak, Chamberlainnek és Halifaxnek adta.

Arra sem maradt ideje, hogy összeszedje magát, a hadi helyzet a vártnál is gyorsabban alakult egyre kilátástalanabbá. A hollandokat már az első hullámban maguk alá temették a németek, német tankhadosztályok törtek maguknak utat az áthatolhatatlannak hitt Ardenneken, megkerülve a rendíthetetlennek vélt Maginot-vonalat. Pár nap alatt végigszáguldottak Franciaországon, elérték a La Manche partjait, elvágva a francia északi hadsereg és a Brit Expedíciós Haderő utánpótlási vonalait és visszavonulási útvonalát.

Boulogne május 25-én elesett, Calais ostrom alatt állt. Churchill alig két hete volt miniszterelnök, s máris azzal szembesült, hogy a kontinensen lévő brit erőket megsemmisíti, fő szövetségesét eltiporja az ellenség.

Május 26.

A franciák kérik, tegyen engedményt az olaszoknak

Május 26., vasárnap nem épp a pihenésről szólt Churchill és háborús kabinetje számára. Világossá vált, hogy a Brit Expedíciós Haderő a megsemmisülés szélére került, és folyamatosan harcolva kell Dunkerque kikötője felé visszavonulnia. Félő volt, hogy a szárazföldi műveleteket irányító franciák dezertálásként fogják fel mindezt. Paul Reynaud francia miniszterelnök és hadügyminiszter személyesen repült Churchillhez, hogy tanácskozzanak a kialakult válsághelyzetről.

Komor híreket vitt a tarsolyában: a 150 német hadosztállyal mindössze 50 francia hadosztály nézett farkasszemet, és a főparancsnok Weygand tábornok úgy vélte, egy komolyabb rohammal szemben összeomlik az ellenállásuk.

Hová fordulhat akkor Franciaország segítségért?”

– tette fel a kérdést Reynaud Churchillnek.

A francia kormányfő azt gondolta, a fasiszta Olaszország az utolsó reménysugár, amely egyelőre semleges, ám bármelyik percben a szövetségesek ellen fordulhat. Ha sikerülne kivonni az egyenletből, az ország déli határaitól elvonhatnának 10 francia hadosztályt. Ám a be nem avatkozásért az olaszok által szabott ár feltehetően Málta demilitarizálását, Gibraltár és a Szuezi-csatorna semlegesítését is tartalmazná, és mivel e területek brit fennhatóság alatt álltak, Reynaud arra kérte Churchillt, tegyen engedményeket az olaszoknak, hogy a franciák harcoló felek maradhassanak.

Paul Reynaud és Winston Churchill
Fotó: Roger-Viollet / AFP

Churchill egyértelmű választ adott Reynaud-nak:

Inkább elbukunk harc közben, mint hogy a németek rabszolgái legyünk.”

Ám amikor aznap délután 14 órakor beszámolt minderről a háborús kabinet ülésén, világossá vált, hogy nem mindenki látja fekete-fehéren e kérdést. Lord Halifax úgy vélte, meg kell környékezni az olaszokat, hiszen Mussolininak sem érdeke az, hogy Hitler uralja egész Európát, talán ráveheti a német diktátort, hogy valamivel józanabbul viselkedjen. Más szóval a németekkel való békekötéshez az olaszokon keresztül vezet az út.

Churchill mindent elkövetett, hogy kézben tartsa az eseményeket. Miniszterelnökként ő hívta össze és határozta meg a háborús kabinet napirendjét. A Mussolinival való tárgyalásról szóló vita kizárólag egy szűk csoportra tartozott: a háborús kabinet öt tagjára, akikhez május 27-étől a külügyminisztérium egyik vezető tisztviselője, Alexander Cadogan, valamint kulcsfontosságú koalíciós partnerként, a liberális párt vezetőjeként Archibald Sinclair csatlakozott. E belső kör három megbeszélést szentelt az ügynek: május 26. délután az Admiralitáson, május 27-én délután fél ötkor a miniszterelnöki rezidencián, majd május 28-án 16 órakor az Alsóház miniszterelnöki irodájában.

Elképzelhetetlen nyomásnak voltak kitéve, nem meglepő tehát, hogy néha élesebben fogalmaztak és magasra csaptak az indulatok.

Május 26.

Tárgyalóasztalhoz ülni Mussolinivel

Május 26-án még egyszer, mélyebben is belementek az egyezkedés kérdésébe. Churchill kinyilvánította, hogy Nagy-Britannia és Franciaország helyzete gyökeresen eltér: előbbi még képes az ellenállásra és ellentámadásra, így az utóbbinak nem kellene elfogadhatatlan feltételekbe belerángatnia a briteket. Lord Halifax a logikát és a diplomácia nyelvezetét hívta segítségül: megengedhető a franciáknak, hogy „mérlegeljék az európai egyensúly esélyeit”. Ha Nagy-Britannia olyan feltételekhez jut, melyek nem csorbítják függetlenségét, érvelt Halifax,

bolondok lennénk, ha nem fogadnánk el”.

A végén egyik nézet sem kerekedett felül; Churchill hajthatatlannak mutatkozott abban, hogy csak egyet tehetnek: megmutatni Hitlernek, nem győzheti le ezt az országot,

ugyanakkor nem emelt kifogást az ellen, hogy valamilyen formában Signor Mussolinihoz forduljanak”.

World War II. Sir Winston Churchill (1874-1965), British Prime Minister, 1944.
Fotó: Roger-Viollet / AFP

Május 27.

A külügyminiszter majdnem lemond

Amikor másnap 16 óra 30 perckor a Downing Street 10. alatt folytatták az eszmecserét, Churchill már erősítést hozott Archibald Sinclair személyében. Ő Churchill közeli barátjának számított: együtt szolgáltak az első világháborús lövészárkokban, később Sinclair Churchill személyi titkára volt, amikor Churchill (akkor épp liberális párti) miniszterként helyet kapott Lloyd George kabinetjében. Sinclair ellenezte a tárgyalást, ami szerinte csak aláásná a brit harci morált és felbátorítaná az ellenséget.

A miniszterelnök kijelentette:

Kerüljük el, hogy Franciaországgal együtt lerántsanak minket a lejtőn.”

Későbbi megjegyzései – egyebek mellett, hogy „ha minden kötél szakad, nem az lenne hazánknak a legrosszabb, ha harcban bukna el” – arra indították a külügyminisztert, hogy kilátásba helyezze lemondását. Cadogannek utána azt mondta, nem tud többé Churchill-lel dolgozni, végül csak egy a kertben lezajlott privát beszélgetés oldotta valamelyest a feszültséget a két politikus között.

Halifax választ várt arra a kérdésére, egy Hitler által ajánlott béke esetén Churchill vajon tárgyalna-e. Mivel nem akarta kenyértörésre vinni a dolgot, Churchill úgy felelt,

nem csatlakozik a franciák békekérelméhez, ha viszont közlik vele a feltételeket, hajlandó megfontolni”.

Úgy tűnhetett, Halifax kisebb győzelmet aratott. De ha tüzetesebben megvizsgáljuk a jegyzőkönyvet, láthatjuk, a külügyminiszter kezdte elveszíteni kollégái támogatását. Churchill ekkor már tudta, hogy a dunkerque-i csapatmentésre indított Dinamó-hadművelet folyamatban van, és aznap reggel a vezérkartól is megerősítették, a haditengerészet és a Királyi Légierő képes lenne ellenállni egy német inváziónak, amennyiben a légierő nem veszti el ütőképességét és a brit harci morál is magas marad. Azzal is tisztában volt: utóbbit minden másnál jobban lerontaná, ha a közvélemény értesülne az olaszokon keresztül tett békeajánlatról.

Photo datant de 1940 montrant des troupes s'avançant vers la mer pour être embarquées sur les "Little Ships", symbole de l'opération Dynamo. Le Prince Charles d'Angleterre clôturera le 04 juin 2000 à Dunkerque quatre jours de célébration du 60e anniversaire de l'opération Dynamo qui, en mai-juin 40, permit l'évacuation vers la Grande-Bretagne de près de 340 000 soldats britanniques et français encerclés par l'avance des armées allemandes.  / AFP PHOTO / DSK
Katonák várakoznak a mentésre a dunkerque-i partokon
Fotó:AFP / DSK

Május 28.

Churchill győzelmet arat

Churchill időhúzásra játszott, teret adott a hosszas kibeszélésnek, mindvégig vigyázva arra, hogy ne idegenítse el magától kollégáit. Május 28-án, kedden azonban lépett egyet a sakktáblán. Muszáj volt valahogy reagálnia Belgium német elfoglalására, és elkerülnie az olyannyira fontos közhangulat romlását, így a játszmát kiterjesztette a parlamentre. Miután az Alsóház ülésén nyilvánosan megerősítette, hogy harcolni akar, újra összehívta a háborús kabinetet a parlamenti irodájában. Ezer az egyhez az esélye annak, mondta, hogy a britek tisztességes békefeltételekhez jutnának, és kinyilvánította:

a nemzetek, melyek harcolva buktak el, ismét felemelkedtek, de amelyek ellenállás nélkül adták meg magukat, azok elvesztek”.

Churchill ezen a ponton vetette be utolsó, leghatékonyabb trükkjét: a háborús kabinet vitáját megszakítva, a másik szobában első alkalommal hívta össze a teljes kormányt. Kapva az alkalmon, rögtönzött beszédet intézett hozzájuk, kifejtette, mennyire súlyos a helyzet, majd bejelentette:

inkább saját vérébe fulladva esne el, mint hogy megadja magát.

Merész, az érzelmeket harcba hívó előadás volt, amelyet ezek a viharedzett és többnyire cinikus politikusok általános ovációval fogadtak. Amikor este hét óra tájban folytatódott a háborús kabinet ülése, nyilvánvalóvá vált, hogy egyszer s mindenkorra megnyerte a csatát.

A drámai szócsata és Churchill bizonytalan helyzetének további izgalmas részletei a BBC History 2018. májusi számában olvashatók.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.