A Vice szerint a Fülöp-szigeteken őshonos koboldmakik nehezen viselik a zajt és az emberi közelséget, ezért fogságban néha addig verik a fejüket a rácsokba, míg el nem pusztulnak. Azonban nem csupán az apró főemlősök követnek el öngyilkosságot az állatvilágban.
1845-ben egy londoni újság számolt be egy magát vízbe fojtó kutyáról, ettől kezdve pedig egyre több öngyilkos kacsát, macskát, bálnát és egyéb állatot bemutató cikk jelent meg. Idővel részben ezen esetek miatt alakult ki az az elképzelés, miszerint az állatok is rendelkeznek valamiféle belső érzelemi rendszerrel.
Hasonló hírekről napjainkban is hallani. 2011-ben például Kínában egy fogságban élő medve állítólag megfojtotta saját bocsát, majd magával is végzett, miután a kicsiből egy fájdalmas beavatkozás során eltávolították az epéjét.
Barbara King antropológus mégis úgy gondolja, az állatok esetében a tudósoknak óvatosan kell alkalmazniuk az öngyilkosság kifejezést, hiszen a szóhasználattal azt feltételezik, hogy az érintett élőlény tudatosan végez magával. A probléma az, hogy ezt – egyelőre legalábbis – nem tudjuk tudományos eszközökkel mérni, még akkor sem, ha időnként maguk a kutatók is megfigyelhetik a különös, önpusztító magatartást.
Tudatosság vagy valami más?
A delfinek például bizonyos esetekben, így a biztos halált érezve, addig tartják vissza lélegzetüket, míg meg nem fulladnak. Mivel a delfinek tudatosan lélegeznek, rendkívül intelligensek, és képesek komplex cselekményeket megtervezni, elképzelhető, hogy valóban szándékosan végeznek magukkal.
David Pena-Guzman, a San Franciscó-i Állami Egyetem munkatársa és a téma szakértője többek közt ezért gondolja úgy, hogy az állatok igenis képesek az akaratos önpusztító viselkedésre.
Arra vonatkozóan is van bizonyíték, hogy az állatok gazdag érzelmi élettel rendelkeznek, és képesek olyan negatív érzelmeket megtapasztalni, mint a PTSD, a depresszió, a komplikált gyász és így tovább, melyeket összességében az öngyilkosság előjeleként ismernek el
– mondta a szakértő.
Pena-Guzman szerint egyes házi kedvencek belepusztulhatnak a gyászba, ha elvesztik szeretett gazdájukat. Ilyen esetekben az élőlények olyan kedvtelenné válnak, hogy a táplálékot is visszautasítják.
Vannak ugyanakkor olyan kutatók is, akik szerint a feltételezett állati öngyilkosság csupán az emberi érzelmek kivetítése. Antonio Preti, a Calgary-i Egyetem szakértője például a BBC-nek nyilatkozva azt mondta, a házi kedvencek esetében a koplalás nem választás kérdése, hanem egyszerűen a nevelés eredménye. Sok kutyatulajdonos ugyanis arra tanítja kedvencét, hogy csak a gazdától fogadja el az ételt.
Más állatoknál is elmondható, hogy a látszólag eltervezett öngyilkosságok hátterében bizonyítottan nem érzelmek állnak. A bálnák például gyakran egészségesen sodródnak partra, halálukban azonban nem kell szándékosságot keresni. Ezen példányok azért pusztulnak el, mert a beteg, sekélyebb vizek felé úszó egyedeket követik.
Hasonló a helyzet a lemmingekkel, melyek a városi legenda szerint gyakran akarattal vetik le magukat a sziklákról. A valóság ezzel szemben az, hogy a rágcsálók vándorlásuk során időnként véletlenül zuhannak le egy-egy szirtről, vagy fulladnak meg úszás közben.
A tudományos közösség tehát megosztott abban a kérdésben, hogy beszélhetünk-e szándékos öngyilkosságról az állatvilágban. Ez pedig azt jelenti, hogy biológiai, neurológiai, pszichológiai, kognitív és társadalmi párhuzamok lehetnek az emberi, illetve az állati öngyilkosságok között.
(Kiemelt kép: Thinkstock)
