Valószínűleg mindenkinek átfutott már az agyán (ha máshol nem, hát az iskolában technika- vagy rajzórán), hogy mégis hogy nem szárad bele a ragasztó a saját tubusába? A kérdés megválaszolásához érdemes röviden bemutatni, hogy milyen folyékony ragasztókat is használunk a mindennapokban.
és ide sorolható többek közt az iskolákban is gyakori fehér papírragasztó.
Ezen anyagok olyan molekulákból, úgynevezett monomerekből épülnek fel, melyek megfelelő körülmények közt képesek nagy számban összeállni – ezt nevezik polimerizációnak. Az ideális vegyületek kiválasztásával és kombinálásával a polimerizáció során egy kellően erős anyag keletkezik.
Igen ám, de a polimerizáció beindításához szükség van egy kémiai vagy fizikai hatásra. Itt kerül képbe a tubusból való kikerülés.
És hogy mégis mi lehet, ami kiváltja a megkötést? Nos, sok ragasztóban egy fizikai faktor, az oldóanyag – például a víz – elpárolgása okozza a polimerizációt. Amikor a ragasztót felvisszük egy felületre, vagy elfelejtjük felcsavarni a tubusára a kupakot, az anyagot levegő éri. Így az abban lévő oldószer fokozatosan elpárolog.
A pillanatragasztónál azonban más a helyzet: itt a polimerizációt egy kémiai hatás váltja ki. Ahogy neve is mutatja, ez az anyag rendkívül gyorsan képes megkötni. Ennek oka az, hogy az ilyen ragasztókban nem az oldószer lassú elpárolgása idézi elő a polimerizációt.
A pillanatragasztó, azaz cianoakrilát esetében épp a nedvességgel való érintkezés okozza a megkötést. A ragasztóban lévő monomerek ugyanis a vízben található hidroxidionokkal lépnek reakcióba, létrehozva a tartós, erős kötést.
Nem számít, hogy a levegő mennyire tűnik száraznak: a ragasztani kívánt felületen, illetve a levegőben bizonyosan van valamennyi víz. Ez már elég is ahhoz, hogy a ragasztóban beinduljon a polimerizáció.
(Kiemelt kép: Thinkstock)
