A magyar királyi 2. hadsereg Don-kanyarban elszenvedett veresége a magyar honvédség egyik legnagyobb tragédiája. Nem a következményeket tekintve, hiszen arra még előkaphatjuk, hogy több is veszett Mohácsnál, ám az emberveszteséget tekintve mindenképp.
A rendszerváltás előtt erről is hazudtak, ha nagyapának mesélős kedve volt, hát csak halkan tehette. Ám azóta eltelt csaknem 30 év: aki kíváncsi rá, megismerheti az igazságot annál is inkább, mert történészeink remek munkát végeztek és végeznek a témában.
Ennek ellenére a közbeszédben ma is időről-időre tényként bukkannak fel a már számtalanszor megcáfolt tudatos ferdítések, direkt hazugságok, propagandacélokból elferdített állítások a doni események kapcsán. Talán lustaság, talán valami más indokolja, de lassan felvehetjük a magyar „néplélek” meghatározásai közé: saját gondolatok helyett szereti aktuális szimpátiáját élvező pártok, véleményvezérek kijelentéseit magáévá tenni.
De mielőtt túl messzire mennénk, térjünk vissza a Don-kanyarhoz és a magyar 2. hadsereghez, amelyet 75 évvel ezelőtt, 1943 januárjában elsöpört a szovjet offenzíva. Dr. Ravasz István alezredest, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum történészét kértük meg: segítsen az események rövid, de objektív és tudományos összefoglalásában, értékelésében különös tekintettel a már említett makacs tévhitek eloszlatására.
Hitler a teljes magyar haderőt akarta
Kezdjük azzal, hogy a magyar politikai, de főleg a katonai vezetés egyáltalán nem törte magát, hogy a németek harcát segítse, sőt. Legfőbb céljuk az ország fegyveres erejének egyben tartása volt méghozzá határainkon belül. Az I. világháború vége, az 1918–1919-es események feledhetetlen leckét adtak abból, mi vár arra az országra, amelyik fegyveres erő nélkül marad egy háború végén…
E törekvés sokáig sikerrel járt, egészen pontosan 1941 végéig, amikor is a Szovjetunió ellen indított villámháború megtorpant, sőt a Vörös Hadsereg Moszkva alól 100-150 kilométernyit vissza is vetette a németeket. A következő évre Hitler újabb nagy erejű támadást tervezett indítani, ehhez viszont fokozott szüksége volt szövetségesei segítségére is.
1942 januárjában a német külügyminiszter, Joachim von Ribbentrop, később a Wehrmacht főparancsnokság főnöke, Wilhelm Keitel személyesen jött Budapestre.
Nem kevesebbet akartak, mint a hazánkban kiállítható mindhárom szervezetszerű hadsereg kiküldését a keleti frontra. Erről a magyar vezetés hallani sem akart, ám a németek »nyomatékos kérését« nem lehetett csak úgy lesöpörni az asztalról. Hosszas egyeztetések kezdődtek
– mondja a 24.hu-nak a történész.
Különleges felállítás, de nem részrehajló
A kompromisszum értelmében Magyarország a háromból egy honvéd hadsereget ajánlott fel, ez lett a jól ismert magyar királyi 2. hadsereg. Egészen rendhagyó módon hozták létre, és ebből adódik a sztereotípia, miszerint tudatosan nemzetiségiekkel, baloldaliakkal töltötték fel a „halálba küldendő” egységeket.
Tudni kell, hogy a három szervezetszerű honvéd hadseregbe területi alapon történt a toborzás. Ha bármelyiket elküldik, az ország egyharmada gyakorlatilag hadra fogható férfiak, magyarán védelem nélkül marad. Ezért a szervezetszerű 2. hadsereg parancsnoksága alatt kiállítottak egy olyan haderőt, amelyet arányosan állítottak fel az ország teljes területéről.
Politikai és vallási alapon a munkaszolgálat létszámát töltötték fel, ők jogilag a honvédség kötelékébe tartoztak, de különböző okokból nem viselhettek fegyvert, műszaki feladatokat láttak el. Voltak köztük zsidók, baloldaliak és szélsőjobbosok is, de a munkaszolgálatos alakulatok az itthon lévő hadseregeknél is mindig így álltak fel, nem „megszabadulni” akart tőlük a hatalom.
Az elérhető legjobb felszerelés is kevés volt
A másik sokszor hangoztatott vád a rendkívül gyenge felszerelés, sőt a németek által ígért fegyvereket sem kapták meg. Ilyen formában egyik sem igaz.
Minden relatív, így elmondhatjuk: igen, a németekhez képest a magyar 2. hadsereg felszerelését gyengének és kevésnek nevezhetjük, de Magyarország lehetőségeihez mérten ez volt akkor a lehető legjobb és legtöbb
– erősíti meg Ravasz István.
A Wermacht is részben teljesítette ígéretét. Százas nagyságrendben bocsátottak a magyarok rendelkezésére Csehszlovákiától lefoglalt Škoda T-38-as harckocsikat, és több tucatnyit adtak az akkoriban az egyik legmodernebb harckocsinak számító német Panzer IV-esből is. Amikkel viszont tényleg baj volt – nem a mennyiséggel, hanem a minőséggel –, azok a belgáktól zsákmányolt 37 mm-es páncéltörő lövegek voltak.
A fegyver ugyanis szemből nem vitte át a legendás szovjet T-34-es páncélzatát: lepattant róla, „megkoppantotta” a tank elejét, a magyar bakák találóan kopogtató készüléknek nevezték. Nyilvánvalóan a németek adhattak volna többet és jobbat is, de nem igaz, hogy megszegték volna ígéretüket.
Egyharmaddal kevesebb
A magyarok ’42 nyarán kapcsolódtak be a harcokba, júliusra érték el a Don folyó kanyarulatait Voronyezstől délre, ahol az innenső parton maradt hét szovjet hídfőállás közül ötöt felszámoltak, kettőt azonban nem sikerült. Rövidesen világossá vált, hogy téli védelemre kell berendezkedni, a tavaszi, nyári ruhát viselő katonáknak téli felszerelésre volt szükségük.
Meg is indult a kincstári holmi, illetve a régi szokás szerint közadakozásból összejött bundákból, kabátokból álló szállítmány, de volt két probléma. Egyrészt az utánpótlási vonalak akadoztak, másrészt a Magyarországon rendszeresített téli holmi kevés volt a mínusz 30-40 fokos orosz télben.
Mégsem ez volt a legnagyobb baj. Hanem hogy Zsukov marsall Sztálingrádnál bekerítette a németeket és ellentámadásba ment át: északnyugati irányba nyomta vissza a külső gyűrűt. Előbb a románokat, majd az olaszokat, a sorban pedig a Donnál állomásozó magyarok következtek. A támadás várható volt, a magyarok ereje pedig még az elvártnál is kisebb.
A német szövetségi rendszerben a védelem meghatározott szélessége 200 km volt egy hadsereg számára. Csakhogy míg a német és szövetséges gyaloghadosztályai három gyalogezredből álltak, a magyar könnyűhadosztályok kettőből. Vagyis hiába rendelkezett a magyar 2. hadsereg hasonlóan kilenccel, mint a németek vagy az olaszok, csak kétharmadával rendelkezett annak a létszámnak, amire a feladatot szabták
– emeli ki az alezredes.
Harmincezer fegyvertelen baka
Érdekes egybeesés, 207 ezer magyar katona 207 kilométeres parti sávot védett, miközben a megállíthatatlan szovjet „gőzhenger” a legrosszabb pillanatban indult ellenük. Január közepére ugyanis közel 30 ezer honvéd érkezett a „leharcolt” bakák váltására: a bevett gyakorlat szerint az újonnan érkezők a pihenőre induló honvédek kézifegyvereit vették volna át.
Ha a szovjetek tudtak volna a váltásról, biztosan akkorra időzítik az áttörést, így azt mondhatjuk: óriási szerencséjük volt. Ez volt az urivi áttörés, amit valójában csak felderítésnek szántak: az ellenséges vonalak mögé törve próbálták felmérni a helyzetet. De „túl jól sikerült”, a T-34-esekkel szemben a magyarok tehetetlennek bizonyultak.
Nem lőtték főbe a menekülőket
Január 13-án a scsucsjei hídfőből is kitörtek, majd 14-én a két szovjet támadó ék egyesült. A magyar 2. hadsereg két részre szakadt, megkezdődött a visszavonulás, amihez ugyancsak máig élő, hamis képek kapcsolódnak: a menekülőket saját tisztjeik lőtték főbe, hogy megakadályozzák a hátrálást.
Szó sem volt ilyenről – jelenti ki Ravasz István. Kezdetben hadműveleti szinten megtiltották a visszavonulást, de harcászati szinten nem, később pedig szervezetten kezdtek hátrálni – már ameddig erre lehetőség volt. A menekülőket senki nem várta fegyverrel, de néhány katonát akik fegyverüket eldobva, pánikkeltésre alkalmas módon rohantak visszafelé, hadbíróság elé állítottak.
Az ilyen tett –hadiállapot esetén – kortól és hadseregtől függetlenül a mai napig a világ minden hadseregében halálbüntetéssel járhat.
Erőn felüli, kimagasló hősiesség
A magyar 2. hadsereg két részre szakítva, de lassan és harcolva vonult vissza, a tárgyilagos, modern nyugati történetírás is elismeri: a magyarok tartottak ki a legtovább, egyedül az ő helytállásuknak köszönhető, hogy a szovjetek nem tudták bekeríteni és megsemmisíteni az egész hadseregcsoportot.
Ahogy az alezredes fogalmaz:
Erőn felüli, hősies kitartás jellemezte a magyarokat. Hogy miért? Történelmünk során mindig is ilyen volt a katonai felfogás, a neveltetés: magyar honvéd nem fut el.
A magára hagyott hadtest
A legrosszabb helyzetben az északra szakadt III. hadtest volt, akiket a még tőlük is északabbra visszavonuló németek utóvédnek használtak. Ez annyira felőrölte őket, hogy gróf Stomm Marcell vezérőrnagy február 1-jén feloszlatta a hadtestet – soha magyar parancsnok nem tett még ilyet.
Nem volt szerencsés döntés még akkor sem, ha Stomm tarthatatlannak ítélte a helyzetet – jegyzi meg Ravasz alezredes. Erős túlzással olyan, mintha a Titanic kapitánya azt mondta volna, mindenki mentse a bőrét ahogy tudja, innentől kezdve ő is csak egy utasnak tekinti magát. Íme néhány sor „búcsúparancsából”:
… nincs értelme, hogy az agyonfagyott, kiéhezett magyarok ezrei 10 tölténnyel puskánként, üres gyomorral, tehetetlenül pusztuljanak el.
[…]
Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.
Galériánk a tárlatról:
Ünnepelték, de elszigetelték a hazatérőket
Kevesen tudják, pedig nagyon érdekes, hogy a rendezetten vagy épp ziláltan menekülő és visszavonuló magyarokon nagyon ritkán ütöttek rajta partizánok. Pontosabban ha német egységbe botlottak, azt azonnal megtámadták, magyarokat viszont csak elvétve. Miért? Mert honvédeink általában nem viselkedtek megszállóként.
Amerre jártak templomokat újítottak fel, a bakák sokszor ingujjra vetkőzve segítettek a muzsikoknak a mezőgazdasági munkákban, a termés betakarításában. Még így is szívszorító a veszteségekről beszélni. Pontos statisztikák nem léteznek, de a fellelhető dokumentumok alapján Ravasz István úgy véli,
A hazatérőket hősként fogadták és ünnepelték, a legénységi állományt le is szerelték, méghozzá politikai okból. Ezek az emberek megjárták a poklot, a saját bőrükön érezték a megállíthatatlan „gőzhenger” erejét, bárki bármit mondhatott nekik, ők tudták: csak idő kérdése, hogy a Vörös Hadsereg mikor gyalulja le Magyarországot is.
Szó sem lehetett róla, hogy a Don veteránjai szembesítsék az embereket a valósággal, ezért kellett őket leszerelni.
