Az Árpád-ház számos kimagasló uralkodót adott Magyarországnak, a királyi családok közül pedig a legtöbb szentet a kereszténységnek. Szent László politika- és eszmetörténetileg is a család egyik legnagyobb alakja, ahogy XIII. századi legendája fogalmaz:
Boldog László király kiragyogva kimagaslott Magyarország királyainak fényes nemzetségéből.
Tudjuk jól, a família tagjai valamiért korán távoztak ebből a világból, Lászlót is ötvenedik életéve előtt érte a halál 1095. július 29-én. A lovagkirály a Szentföldre készült, hogy “Krisztus keresztjének ellenségeivel küzdjön”, ám előtte a szükség úgy hozta, Csehországba kellett hadjáratot vezetnie egy trónviszály miatt.
… s mikor már a visszatérésre gondolt, váratlan betegség döntötte le lábáról, testi ereje már-már teljesen elhagyta: összehívta az ország főembereit, s bejelentette, hogy testi feloszlása közeleg.
Isteni akarat irányította a halottas kocsit
A jajveszékelő tömeg sírása az egekig hatolt, László magához vette az oltári szentséget és megtért az Úrhoz a felvidéki Nyitrán. Siratta az egyetemes magyarság, a papság és a nép, együtt a gazdag és a szegény – nem a mi szavaink ezek, hanem a korabeli íróé. Három évig tartott a gyász, zene nem szólt, tánc nem dobbant, ifjak és szűzek sötét ruhában jártak.
De a csodák nem várattak magukra három évig. A király úgy rendelkezett, halála után testét Váradon helyezzék örök nyugalomra, de a nyári nagy melegben hívei haboztak, vállalják-e a hosszú utat. Sokkal inkább logikusnak tűnt őt Fehérváron temetni. A dilemma bőven tartott még útközben is északról “lefelé”, amikor a menet megállt éjszakázni egy fogadónál – a fáradtság és szomorúság gyors álmot hozott mindenki szemére.
… a kocsi, amelyre testét helyezték, mindenféle állati vonóerő és segítség nélkül magától indult Váradra a helyes úton. Felébredvén nem találták a kocsit, és vigasztalhatatlanul futkostak szerte a vidéken, amíg meg nem találták a Várad felé magától futó szekeret, s a ráhelyezett szent testet. Látván hát a csodát, […] útjukat minden habozás nélkül Várad felé vették.
A vak újralátott, a béna felállt
A városba megérkezvén az emberek nagy tömege jött tisztességét leróni, mindenki édes illatot érzett. Egy valaki volt, aki hangosan óbégatott, e test mennyire bűzlik, de nagyon megbánta: álla menten hátracsavarodott, a hátára tapadt, csak László mellé térdepelve elmondott bűnbánata gyógyította meg. mire ijedten bűnét bánva László sírja elé térdepelve kért bocsánatot.
– ezt is Szent László legendájából tudjuk.
Mint ahogy azt is, az Úr az égi királyságban is uralkodótársnak választotta, s megajándékozta azzal, hogy mindenkinek, aki hozzá, Lászlóhoz fohászkodik, isteni beleegyezését közvetítse.
Megbizonyosodhatott erről mindenki, aki sírját meglátogatta: a vakoknak visszaadta szemük világát, a süketeknek a hallást, bénáknak a mozgást, leprások gyógyultak, kezek és lábak nőttek vissza a hozzá intézett imák nyomán, sőt még köztörvényes bűnökről is lehullt a lepel – a részletekért érdemes ide kattintani.
Szellemharcosként tért vissza
Persze mindenki mondhatja, eme csodatételek szentek esetén megszokottak, ám Szent Lászlónak ennél többet köszönhetünk. Holta után 200 évvel csatát nyert: megsegítette a magyarság keleti végein küzdő székelyeket, akár Csaba királyfi annak idején.
Történt ugyanis, hogy a székely had a rettegett tatár sereggel nézett farkasszemet. Meglátva az ellen végtelen sorait, a vitézek ajkán fohász fakadt:
Szűz Máriám, segíts meg! Szent László király, harcolj velünk!
A mongol vezér nyilván markát dörzsölgette a könnyű győzelem ízével a szájában, amikor egy pillanat alatt ereibe fagyott a vér. Megnyílt az ég, a székelyek sorai előtt hatalmas lovas jelent meg, fején arany korona, kezében harci csákány.
Lovát megsarkantyúzva egyedül vágtatott a tatárok ellen mint a villám, csapásai alatt pusztult minden élő, a mongol haderő olvadt, mint viasz a tűzön. A vitéz feje felett gyönyörű asszony lebegett aranykoronával övezve, ruhája fényes, hogy emberi szem ránézni nem tudott.
Szent László és Szűz Mária jött azon a napon a magyarok segedelmére. Ahogy egy fogságba ejtett öreg tatár mondta:
Nem a székely, nem a magyar vert meg minket, hanem az a László, akit segítségül hívtak.
Tényleg ő volt? Szent László kelt föl a XV. században visszaverni a pogány hordát? Bizonyságul álljon itt a nagyváradi templom őre, aki a csata napján észrevette: eltűnt a szent király koponyaereklyéje. Hiába keresték égen-földön nem lelték, ám a harc után egyszer csak ismét régi helyén nyugodott.
