A férfiak és férfiak, a nők és nők közötti vonzalom, szerelem, testi kapcsolat végigkíséri az emberi történelmet, bizonyíthatóan jelen volt minden korban és helyszínen, jelen van ma is, és lesz is, míg ember az ember.
És nemcsak az embernél, hanem számos állatfajnál mutattak már ki homoszexuális viselkedésformákat, ez az élet velejárója. Semmiképp nem “betegség”, “aberráció”, hanem a természet rendje.
A négyezer mai és egykori kultúrát vizsgáló Murdoch-atlasz szerint a társadalmak 60 százalékában elfogadott a homoszexualitás, vagyis valamilyen módon beépült a kultúrába. Harminc százalék toleráns, és tíz százalék az, amelyik tiltja, rendszabályokat hoz ellene. Ez utóbbiba tartozik a zsidó-keresztény kultúra is.
Az ókori görögök életében teljesen hétköznapi volt – itt olvasható róla egy remek tanulmány a Rubicon.hu-n – és a római kultúrában is teljes elfogadásra talált. A középkor jelentős törést okozott a melegek elfogadása terén, a rövid és pontos történeti áttekintést itt olvashatja a Múlt-kor.hu-n.
Homo és hetero – azonos és különböző
Mi most maradunk itthon, és a homoszexualitás megítélésének, elfogadottságának változásait vizsgáljuk az elmúlt 200 évben. Ehhez a Socio.hu – Társadalomtudományi Szemlében tavaly megjelent tanulmány (Takács Judit – P. Tóth Tamás: Az „Idegbizottság” szerepe a homoszexualitás magyarországi dekriminalizációjában) és annak egyik szerzője, P. Tóth Tamás szociológus, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont, Szociológiai Intézetének tudományos munkatársa volt segítségünkre.
A homoszexualitás történetileg változó megítélésére az egyik legjobb módszer a büntetőjog vizsgálata: ez az, ami a társadalom által elfogadott (vagy annak vélt) normák megszegését szankcionálja.
Magát a szót viszont a XIX. század utolsó harmada előtt hiába keressük írott anyagban bárhol a világon:
A szexualitás nyers fordításban nemet, nemiséget jelent, a homo görögül azonos, a hetero pedig különböző. Ma gyakorlatilag az egész világon használják, meghonosodásához viszont idő kellett.
Pauler Tivadar, későbbi igazságügy-miniszter Büntetőjogtan című munkája először 1864-ben jelent meg, ebben a homoszexualitást a természet elleni fajtalanság bűntettének minősítette, az úgynevezett “szodómia” elkövetői egyaránt lehettek férfiak és nők, három alapvető esetet különböztetett meg:
- nemi közösülést állattal;
- azonos nemű személlyel;
- különböző nemű személlyel, de természetellenes módon.
Egytől öt évig terjedő börtön
Hazánk első magyar nyelvű, átfogó büntetőjogi szabályozása, az 1878-ban életbe lépett Csemegi-kódex erre építve fogházbüntetést ír elő:
241.§ .: Férfiak között véghezvitt fajtalanság, ugyszintén embernek állattal elkövetett fajtalansága: a természet elleni fajtalanság vétségét képezi, és egy évig terjedő fogházzal büntetendő. 242.§ .: a természet elleni fajtalanság büntettét képezi, és öt évig terjedhető börtönnel büntetendő: ha az férfiak között, erőszakkal vagy fenyegetéssel követtetett el.
Feltűnő, hogy a nők kimaradtak, vagyis esetükben ez a fajta “fajtalanság” büntetlen maradhatott.
“Ennek több oka is lehet, pontosan nem tudjuk, csak feltételezésekkel szolgálhatunk. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy mivel a nők kevésbé megbecsült tagjai voltak a társadalomnak – korlátozott jogokkal -, ezért a törvényhozók kevésbé is vették figyelembe őket” – mondja P. Tóth Tamás.
Az orális szex mehet
Viszont a nők számára is “rezgett a léc”, évtizedekig vita folyt a természet elleni fajtalanság tartalmi meghatározásával kapcsolatban. Angyal Pál büntetőjogász, a 20. század eleji magyar jogásztársadalom egyik meghatározó alakja például így vélekedett:
- az onania [önkielégítés – a szerk.] továbbra is büntetlen maradjon,
- a férfiak közötti fajtalankodás büntetés alá vonása fenntartandó […],
- büntetendővé volna teendő a nők között elkövetett term.e. fajtalanság is.
- Megfelelő büntetés alá vonandók azonban a homoszekszuális cselekmények elkövetésére való csábítás s az arra való ajánlkozás.
Miközben a homoszexualitás ilyen szigorú elbírálás alá esett, Angyal például a nekrofíliát nem büntette volna ilyen mértékben: ha azzal botrányt okozna az elkövető, akkor az vallás elleni bűntettként, vagy halottgyalázásként értelmezhető.
A korábbi joggyakorlattól eltérően engedélyezte volna a “különböző neműek közötti természetellenes fajtalankodást”, ami például az orális és anális szexet, az elő- és utójátékot jelentette. A jogász úgy vélte, ezek megelőzői és követői a “normális” közösülésnek, de legfeljebb erkölcsi bűnnek minősülnek, szociális kárt nem okoznak.
És itt fogható meg a kérdéshez való hozzáállás lényege: miközben a törvényhozók egyre felvilágosultabbak lettek, a jogot igyekeztek az élethez igazítani,
Senkinek semmi köze hozzá
A világ viszont változott. Európában a XIX. század második felétől kezdve mind többen emeltek szót a felnőtt férfiak kölcsönös beleegyezésen alapuló szexuális együttlétének kriminalizációja ellen. Kertbeny Károly 1868-as érvelése már a mai modern, emberi jogi megközelítésre emlékeztet:
semmit sem nyernénk azzal, ha sikerülne akár a legkétségbevonhatatlanabb bizonyossággal is bizonyítani a veleszületettséget. Sokkal inkább arról kell meggyőzni az ellen feleket, hogy éppen az általuk használt jogi fogalmak szerint nincs semmi közük ehhez a hajlamhoz, akár veleszületett, akár szántszándékos, mivel az államnak nincs joga beavatkoznia abba, amit két tizennégy év feletti ember önként, a nyilvánosság kizárásával, harmadik személyek jogainak megsértése nélkül egymással művel.
Miközben az állam büntetett, a tudomány az okokat kereste. A tudósok egyetértettek abban, hogy a homoszexualitás beteges hajlam, és kell lennie gyógymódnak.
A doktorok nyilvánvalóan “jót akartak”: gyógyszereket vetettek be, és számos pszichés beteghez hasonlóan a homoszexuálisokat is elektrosokk-terápiával, lobotómiával (homloklebeny-eltávolítás) akarták megváltoztatni.
Nem büntetendő, mert betegség
Magyarországon a dekriminalizációra 1961-ig kellett várni. Pontosabban 1962. július 1-ig, ekkor lépett hatályba az államszocialista büntetőkódex, a törvényjavaslat indokolása kimondta:
a homoszekszualitás vagy fejlődési rendellenességben gyökerező, született nemi elferdülés, vagy olyan szerzett anomália, amely főleg a gyermek-, serdülő-, vagy ifjúkorban átélt valamely szekszuális benyomás hatása alatt, általában gyenge idegrendszerűeknél alakul ki. Az orvosi megfigyelések kimutatták, hogy még a szerzett homoszekszualitás esetén is, és azoknál a terhelteknél is, akik meg akartak szabadulni attól, a leggondosabb terápia is csak egészen ritkán hozta meg a kívánt eredményt. A homoszekszualitás tehát biológiai jelenség, amelynek bűncselekménnyé nyilvánítása ennél az oknál fogva helytelen. A jogi szabályozásnál figyelembe veendő végül az a gyakorlati szempont is, hogy az ilyen magatartás büntetendő cselekménnyé nyilvánítása a zsarolás tág lehetőségének ad utat.
Kivételt jelentett, ha a “fajtalansággal” másokat megbotránkoztattak, a gyakorlatban pedig a mások fogalma legalább egy embert takart. Illetve ha egy felnőtt 20 évnél fiatalabb partnerrel létesített homoszexuális kapcsolatot, és immár ez mind a nőkre is vonatkozott.
Elferdülés, anomália, terheltek – ezek a szavak is ékesen bizonyítják, hogy “társadalmi elfogadottságról” még közel sem beszélhetünk, a homoszexualitás azért került ki a büntetőjogból, mert betegségnek tekintették.
A torz kép kialakításában Thomas Szasz magyar származású amerikai pszichiáter már 1961-ben a szakma felelősségét hangsúlyozta:
- A pszichiátria erkölcsi felügyeletet gyakorol a társadalom felett, az elmebaj fogalmának kifejlesztésével és elterjesztésével, a modern korban gyakorlatilag átvette ezt a funkciót a vallási intézményektől.
- Eme erkölcscsősz működési módnak köszönhetően évtizedekig hozzájárult a homoszexualitás kriminalizációjának fenntartásához.
Az együttélés kizárja a gyereket
Érdekes, hogy a keresztény, sőt máig mélyen katolikus Lengyelország volt Európában az első, amely a XX. században dekriminalizálta a homoszexualitást 1932-ben.
Ami nálunk történt 1962 óta, még nem is annyira történelem, nehéz róla objektíven beszélni. A törvény szövege viszont nem ismer indulatokat:
- 2002-ben az Alkotmánybíróság döntése alapján jogharmonizáció jött létre a beleegyezési korhatárt illetően a heteroszexuális és homoszexuális kapcsolatokra nézvést: egységesen 14 év. Ezt megelőzően azonos neműek esetében a határ 18 év volt.
- 2009-ben megszületett a bejegyzett élettársi kapcsolat intézménye. Ezt kizárólag azonos neműek vehetik igénybe, és a házassághoz hasonló jogokat biztosít az azonos nemű pároknak.
De csak hasonló jogokat, mert bejegyzett élettársi kapcsolatban élők nem vehetik fel partnerük nevét, nem fogadhatnak közösen örökbe gyermeket, de nem fogadhatják örökbe partnerük gyermekét sem, illetve nem vehetnek részt mesterséges megtermékenyítésben. – jegyzi meg P. Tóth Tamás.
Jelenleg tehát Magyarországon, ha azonos nemű párok “hivatalos formában” szeretnének együtt élni, azzal egyúttal megfosztják magukat az örökbefogadás és a mesterséges megtermékenyítés lehetőségétől.
