Több Trianonról szóló cikkünkben is fejtegettük, a “békeszerződés” túlzó szigorának legfőbb oka a győztes államok gátlástalan nagyhatalmi politikája volt. A fő ellenség Németország volt, és a franciák is igyekeztek maradéktalanul kihasználni, hogy az első világháború után fölénybe kerültek.
Kérlelhetetlen vaslogika diktálta a francia politikusok számára: Németországot gyengén kell tartani, szövetségeseitől meg kell fosztani, és egy erős németellenes-franciabarát tömböt kell létrehozni a németek hátában.
Innentől kezdve az Osztrák-Magyar Monarchiának nem volt létjogosultsága, a Románia, Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, mint “baráti tömb” megerősítése egy idő után adta magát. A népek jogai, önrendelkezése nem volt más, mint színes máz a XIX. századi francia hegemóniatörekvések eladhatósága érdekében.
Elméletben még működhetett is volna a dolog, de a történelem gyorsan bebizonyította: az egész fabatkát sem ér. Csehszlovákiát maga a nyugat lökte Hitler karjaiba, Románia a nácik mellé állt, Jugoszláviát egy falatra bekapta a Wermacht.
Nem tudtak összefogni
A véres valóság viszont az 1920-as években az volt, hogy a megcsonkított, lelkiekben és gazdaságilag is tönkre tett Magyarország ellenséges államok harapófogójába szorult. Ezeket pedig – fittyet hányva a francia terveknek – egyetlen egy ügy kovácsolta egységbe: megakadályozni hazánk megerősödését és a revíziót.
A gondolat, miszerint az új közép-európai államokat egy nagyobb szövetségbe kellene tömöríteni, már a nagy háború vége felé megszületett. Az önös érdek, például a csehek és lengyelek viszálya Teschenért vagy a román-szerb marakodás a Bánát felett lehetetlenné tette az összefogást. A közös nevezőt később is csak Magyarország szomszédai esetében lehetett megtalálni a fent említett okból.
A béketárgyalásokon Eduard Benes cseh külügyminiszternek sikerült összehoznia egy közös memorandumot hazánk ellenében, amelyben összehangolták fellépésüket. Később Benes még szorosabb összefogásért kilincselt, de a román és délszláv vezetők visszautasították, mondván nem látnak magyar veszélyt.
A közös ellenség: Magyarország
Aztán változott a nagypolitika. Franciaországban még 1920-ban Alexandre Millerand alakított kormányt, és fordulatot hozott a külpolitikában: Ausztriát és Magyarországot is be akarta vonni az európai politikába, az újjáépítésbe, illetve egy lengyel-magyar-román szövetséget kívánt létrehozni a Szovjet-Oroszország jelentette bolsevik veszélyre tekintettel.
Teleki Pál miniszterelnök fel is ajánlotta segítségét: tekintettel a lengyel-szovjet háborúra egy hadsereg felállítását.
Ismét Benes volt a legaktívabb, Belgrádban együttműködési szerződést kötött, miszerint egy nem provokált magyar támadás esetén Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén királyság kölcsönösen katonai segítséget nyújtanak egymásnak.
IV. Károly 1921-es puccskísérlete még tovább növelte a félelmet, április 23-án a Román Királyság és Csehszlovákia szövetséget kötött egymással, amihez a délszláv állam június 7-én csatlakozott. Megszületett a kisantant, egyértelműen magyarellenes célokkal:
- a magyar revíziós törekvések megakadályozása;
- Magyarország gazdasági és külpolitikai elszigetelése.
Nézhetjük úgy is, azt csinálták “kicsiben”, mint “nagyban” az antant Németországgal. A kisantant – főleg eleinte – jelentős sikereket ért el:
- 1921-ben megakadályozta Magyarország felvételét a Nemzetek Szövetségébe;
- IV. Károly második puccskísérlete után háborúval fenyegette Magyarországot;
- fellépett a trianoni határok felülvizsgálatáért szót emelő Lord Rothermere ellen;
- 1923-ban meggátolta a népszövetségi kölcsön folyósítását – később ezt erős brit nyomásra mégis megkaptuk, de jegyzőkönyvbe kellett venni, hogy hazánk elismeri a trianoni határokat, nem engedi vissza a trónra a Habsburgokat és mindent megtesz, hogy csökkenjen az ellentét a kisantanttal.
“Higgyék el, nehéz”
A népszövetségi kölcsönnel a magyar politika is irányt váltott a “megbékélés és beilleszkedés” jegyében. Bethlen István miniszterelnök így indokolta a Nemzetgyűlésben:
Ma Európa helyzete olyan, hogy békét akar mindenáron és ha nem illeszkedünk bele Európa érdekeinek szövevényébe, ha nem alkalmazkodunk politikánkkal Európa érdekeihez, akkor akármennyire van igazunk, mint békebontó állíttatunk oda és semmi téren nem fogja siker koronázni tevékenységünket. […] Higgyék el, ha valakinek nehéz, nekem nehéz ezt az önmegtagadást gyakorolnom.
– idézi Romsics Ignác a Magyarország története a XX. században című könyvében.
Visszatérve a kisantanthoz, bár a “nagy testvér” sokkal többet várt volna el, ennél komolyabb összefogásra a három állam nem volt képes. A gazdasági világválság hatására, 1930-ban ugyan kereskedelmi szerződést kötöttek, de ennek is csak magyarellenes pontjai valósultak meg.
Összedőlt, mint egy kártyavár
Az 1920-as évek végén hazánk Olaszország, majd Németország, Ausztria és Lengyelország felé találta meg a kitörési pontot az elszigeteltségből. Hitler hatalomra kerülése után pedig hamar gazdasági befolyása alá vonta Belgrádot és Bukarestet,
Azért 1934-ben még mozgósítottak a magyar határon, miután kiderült, hogy az I. Sándor jugoszláv királyt és Louis Barthou francia külügyminisztert meggyilkoló usztasák egy részét Magyarországon, Jankapusztán képezték ki. De ez volt a kisantant utolsó erőteljes fellépése, a végkifejlet pedig tragikomikusra sikerült.
A kisantant és a magyar kormány között folytatott tárgyalások eredményeként 1938. augusztusának végén megszületett a bledi egyezmény. A kisantant elismerte hazánk fegyverkezési egyenjogúságát, Magyarország pedig lemondott a határok erőszakos, egyoldalú kiigazításáról.
Ősszel pedig, mikor Hitler a szudétanémetek védelme ürügyén teljes súlyával feszült Csehszlovákiának, Romániát és Jugoszláviát gazdasági nyomás alatt tartotta, utóbbi két állam már a megbékélési politika híve volt.
A müncheni egyezménnyel, 1938. szeptember 29-én felbomlott Csehszlovákia, és ez egyben a kisantant szövetség végét is jelentette.
(Kiemelt kép: Beneš cseh, Titulescu román és Jevtić jugoszláv külügyminiszter 1932-ben/Bundesarchiv)
