Nem kérdéses, hogy a Cassini–Huygens program minden idők egyik legjelentősebb űrkatatási projektje. A 3,27 milliárd amerikai dolláros összköltségből létrehozott expedíció lebonyolításába a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal (NASA) mellett az Európai Űrügynökség (ESA) és az Olasz Űrügynökség (ASI) is bekapcsolódott. A programban összesen 17 ország volt érintett.
Maga az űreszköz két részből állt, egy űrszondából, a Cassiniből, illetve egy leszállóegységből, a Huygensből. Előbbi szerkezet fő feladata a Szaturnusz és környezetének vizsgálata; utóbbinak pedig a Titán – azaz a gázbolygó legnagyobb holdjának – elérése és elemzése volt.
A szerkezet a Vénusz, a Föld és végül a Jupiter gravitációs lendítésének köszönhetően ért el a Szaturnuszhoz egy igen hosszú út végén, 2004 júliusában. Július 1-én a Cassini lett az első űrszonda, amely megkerülte a távoli gázbolygót. A Huygens később levált a Cassiniről, és 2005 januárjában sikeresen landolt a Titánon.
Bár a Cassini–Huygens már célterülete megközelítése előtt is számtalan figyelemreméltó adatot gyűjtött – többek közt a Jupiterről -, az igazi kaland csak ekkor kezdődött.
A Cassini nem tétlenkedett sokáig: előbb hatalmas viharokat figyelt meg a Szaturnuszon, majd a Titán feltérképezésébe vágott bele. Nem sokkal később az űrszonda segítségével a kutatók két, korábban ismeretlen holdat találtak a bolygó közelében: a Metónt és a Pallénét – az új holdak családjához később az Aigaión is csatlakozott.
A szerkezet missziója során számtalan helyi holdat vizsgált meg, így a Phoibét, az Iapetoszt és a Rheát. A legjelentősebb adatok mégis a Titánnal és az Enkeládusszal kapcsolatban születtek.
A Titán káprázatos tájai
Mikor az űreszköz 1 200 kilométerre járt a Titán felszínétől, számtalan érdekes felvételt készített az objektum atmoszférájáról. Később a Huygens a felszínről is közölt néhány lélegzetelállító fotót.
A Cassini egyik leglenyűgözőbb pillanata az lehetett, amikor megpillantotta a Titán szénhidrogéntavait. A 2008-as felfedezés azért számított hatalmas szenzációnak, hiszen korábban a Földön kívül egyetlen égitesten sem találtak folyékony halmazállapotú anyagot. A későbbi megfigyelésekkel rendkívül hosszú folyókat és hatalmas tavakat mutattak ki.
2010-ben az űrszonda közelebbről is megvizsgálta a Titán atmoszféráját és mágneses jelét. A szakértők minden egyes hold melletti elrepüléssel egyre többet és többet derítettek ki az objektumról. 2016 márciusában például azt fedezték fel, hogy a Titánon meglehetősen magas csúcsok találhatóak: az égitest legnagyobb hegye 3 337 méter magas.
Ma már tudjuk, hogy bár a Titán világa rendkívül hideg – az átlagos felszíni hőmérséklet nagyjából -179,5 Celsius-fok -, mégis meglepően sokban hasonlít a korai Földre.
A hold vizsgálata során rengeteg olyan bizonyíték született, melyek azt sugallják, hogy az égitest felszíne alatt egy hatalmas, többnyire ammóniából és vízből álló óceán helyezkedik el. Éppen emiatt – illetve a többi figyelemreméltó eredmény miatt – a jövőben mindenképp érdemes lesz újabb missziót indítani a Szaturnusz legnagyobb holdjához.
Már csak azért is, mert egyelőre nem lehet kizárni, hogy a Titánon megjelent valamilyen kezdetleges földönkívüli élet.
Az Enkeláduszon minden adott
A Szaturnusz apró holdja nagy meglepetést okozott, amikor 2004 júliusában felfedezték rajta a viszonylag fiatal és komplex geológiai formákat, a jég vájta völgyeket és a vízpára jelét.
A Cassini program vezetői 2005-ben jelentették be, hogy sikerült a vízgőz és a jég nyomaira bukkanni az Enkeládusz atmoszférájában. A szakértők akkor arra jutottak, hogy a pára és a fagyott részecskék a jeges felszínen található gejzírek kitörésével kerülnek a légkörbe.
Az égitest már ekkor igen ígéretesnek tűnt, az űrszonda 2008-as közeli repülése viszont még érdekesebbé tette a dolgokat.
A vizsgálat ráadásul meglepően magas hőmérsékletet mutatott ki a hold pólusainál.
Nagyjából egy évvel később az eszköz a Szaturnusz legkülső gyűrűjénél sós jeget talált. Mivel az anyag csak a közeli Enkeláduszról kerülhettek oda, a kutatók úgy vélték, hogy a hold mélyén egy hatalmas, vízből álló óceánnak kell lennie. Később ezt az elképzelést újabb bizonyítékok támasztották alá, például annak a 101 gejzírnek a felfedezése, melyek a hold felszínén folyamatosan eregetik a vízpárát.
Ha ez nem lenne elég, a szonda 2015-ben szilícium-dioxid mikroszkopikus szemcséit is azonosította a helyi kigőzölgésekben. Ez az anyag a Földön a forró kőzetek és a víz közti reakció végterméke. A kölcsönhatással bolygónkon olyan tápanyagok születnek, melyeket bizonyos mikroorganizmusok képesek hasznosítani. Ezen tényből kiindulva a tudósok arra jutottak, hogy a reakció a holdon is jelen lehet, és támogathatja az élet kialakulását.
Egy közelmúltban megjelent tanulmányban sikerült is bebizonyítani, hogy a keresett folyamat valóban lejátszódik az égitesten. Ez azt jelenti, hogy az objektumon minden adott ahhoz, hogy megjelenjenek rajta egyes primitív létformák.
A Nagy Finálé
Közel 20 évvel indulása után eljött az idő, hogy a Cassini belevágjon utolsó kalandjába. A Nagy Finálénak nevezett küldetés során, 2017 áprilisának vége és szeptembere közt az űreszköz fokozatosan közeledik a Szaturnusz felé. Az elkövetkező 22 hét alatt a Cassini szédítő gyorsasággal fog körözni a bolygó és gyűrűi közt.
A Cassini még utolsó küldetésével is értékes információkat szolgáltat majd, a gyűrűkön keresztülhaladva a bolygó gravitációs és mágneses teréről, illetve a gyűrűk anyagáról fog adatokat gyűjteni. Emellett rendkívül közeli képeket is készít majd a Szaturnuszról és fellegeiről.
És hogy miért kell megsemmisülnie a legendás űrszondának? Nos, a választ az idegen világok védelménél kell keresni.
A kutatók joggal tartanak attól, hogy amennyiben a Cassini üzemanyaga végérvényesen elfogy, a szerkezet egy közeli égtestbe csapódik. A szakértők ezt szeretnék elkerülni, hiszen az eszköz felszínén előfordulhatnak olyan földi szennyeződések, melyek egy idegen világba kerülve komoly galibát okozhatnak. A potenciális földön kívüli élet megóvása pedig kiemelt feladat a NASA-nál. Éppen ezért döntöttek úgy korábban, hogy a legegyszerűbb módszer az, ha a biztos pusztulásba küldik a Cassinit.
Nem kérdéses, hogy az eszköz 20 éves kalandjával az űrkutatás történetének egyik legfontosabb szereplőjévé vált. Adatainak köszönhetően nem csupán a Szaturnuszról és környezetéről, de az egész Naprendszerről is rengeteg újdonságot tudtunk meg.
(Via: NASA)
