Verjen Isten Népem Dúlásáért Ínséggel, Sanyarúsággal, Cholerával Hazám Gaz Rablója, Átok Tereád. Az első betűket összeolvasva megismerjük a címzettet, Windischgrätz herceget igaz, magyaros helyesírással – a forradalom leverése után így üzent az osztrák csapatok fővezérének egy szórólap névtelen készítője.
Gondolhatnánk, a “cholera” azért került szóba, mert c-betűs nyavalya, és részben igazunk is lehet. Ám felettébb aktuális is volt akkoriban, hiszen a XIX. századi Magyarországon és egész Európában a kolera volt a legpusztítóbb és legrettegettebb betegség.
Egy napon belül elviheti az embert
Egy baktérium okozza, ami az ivóvízzel vagy élelmiszerekkel jut a szervezetbe, de rossz higiénés körülmények között emberről emberre is terjed. Elég, ha szennyezett kézzel nyúlunk az ételhez. Néhány napos lappangás után a beteget megállíthatatlan hányás és hasmenés kínozza oly mértékben, hogy az ember rövid időn belül végzetesen kiszáradhat. Bekövetkezhet eszméletvesztés is, felborul a szervezet só- és vízháztartása, keringési és veseelégtelenséget okoz.
Keletről, egész pontosan Indiából érkezett kereskedők, zarándokok, utazók által. Indiában 1826-ban pusztított nagy járvány, feltehetően ez terjedt tovább, az első európai megbetegedéseket 1829-ben regisztrálták Oroszországban. Innentől kezdve gyorsan terjedt nyugat felé, 1832-ben már Amerikában is tömegesen szedte áldozatait.
Az első volt a legbrutálisabb
Összesen hét nagy világjárvány tört ki a XIX. században, ebből öt érintette a Kárpát-medencét – és mellettük sok kisebb. Az első, az 1831-es volt a legszörnyűbb. Oroszország európai területeiről a kolera Lengyelországba jutott, mire a magyar hatóságok 1830 végén lezárták az északi határt. Kordonokat emeltek, leállt a közlekedés és a kereskedelem, Észak-Magyarország lakóit emiatt pedig éhínség fenyegette.
A határzárat viszont túl korán bontották fel, a kolerát nem sikerült megállítani. Magyarországon nem voltak csatornák, a szennyvíz akadálytalanul mérgezte a kutakat és az élővizeket, óriási tömegek éltek egyébként is borzalmas higiéniai körülmények között. Hiába állították vissza a határzárat 1831 májusában, már késő volt, a kolera ősz közepéig dühöngött az országban.
A szörnyű járvány, a határzár felszínre hozta a társadalmi ellentéteket, ráadásul a kutak vizébe szórt fertőtlenítőszert több helyen is túladagolták, ami vad pletykákat indított el: az urak megmérgezik a népet…
A “legnagyobb rettegés”
A járvány viszont tovább szedte áldozatait, a kortársak joggal érezhették úgy, eljött a végítélet ideje. A hatóságok tehetetlenül álltak a betegséggel szemben, a koleratemetőkben előre ásták a sírokat, később már szertartás nélkül, azonnal elföldelték a halottakat, a harangok folyamatosan zúgtak. A betegek magas lázzal, görcsökben fetrengtek, állandóan hánytak, és megállíthatatlan hasmenésük volt…
Podmaniczky Frigyes gyerekként élte át a vészt a fővárosban:
Iszonyú forróság uralkodott; utcáink porosak, homokosak s piszkosak a lehető legnagyobb mértékben; a halottakat félig nyílt szekereken vitték ki a temetőbe, mindenkinek szeme láttára; a betegséget magát nem ismervén, de tapasztalván annak pusztító voltát, még a műveltebb osztályokban is a lehető legnagyobb félelmet, rettegést s elcsüggedést idézte elő.
Aztán vége lett ennek is, a járvány elvonult, októberben feloldották a határzárat. Addigra viszont százezreket vitt el a kolera, köztük például Kazinczy Ferencet. Ha az egésznek lehetett pozitív hozadéka, az annyi volt, hogy ráirányította a figyelmet az eddig elnyomott társadalmi problémákra, a magyar parasztság nyomorult helyzetére, nagy hatást gyakorolt a fiatal reformkori politikusokra, köztük a kolerabiztosként tevékenykedő Kossuth Lajosra.
Többe embert ölt, mint a szabadságharc
A következő nagy kolerajárvány 1848-49-ben érte el hazánkat, és több áldozatot szedett, mint a forradalom és szabadságharc… ’48 nyarán ütötte fel a fejét Erdélyben, majd a Tisza vidékén, októberben pedig elérte a fővárost, majd a felvidékre is eljutott. Az orvostudomány továbbra is tehetetlen volt, a betegek elkülönítésén, a higiénia fontosságára való felhívásokon túl a hatóságok sem tehettek semmit.
Az utolsó nagy járvány 1872 márciusában jelent meg Máramarosban, 1873 szeptemberének közepén pedig már országszerte szedte áldozatait. A kolera később is többször felütötte a fejét, ám a higiéniai viszonyok javulásának, a figyelőrendszer fejlődésének, ezek egyre kevesebb áldozatot szedtek. A járvány visszaszorításában pedig döntő jelentőségűnek bizonyult, hogy felismerték az ivóvíz szerepét a betegség terjedésében.
