Persze az égitest nem egy napokon belüli becsapódással fenyeget, ezért az űrjárművön sem tartózkodik bátor bányászcsapat Bruce Willis vezetésével, hogy darabokra robbantsa a sziklát. De a 101955 Bennu tényleg eltalálhatja a Földet a tudósok szerint – viszont addig még van legalább 160 évünk.
Mindez akkor kapott nagyobb nyilvánosságot, amikor a napokban a NASA egy olyan küldetést jelentett be, amelyben egy OSIRIS-REx nevű automatikus űrjárművet küldenek az űrbe szeptember 8-án, hogy aztán kétévnyi utazás után randevúzhasson a Bennuval, és kőzetmintákat és egyéb adatokat gyűjtsön a felszínről. Az aszteroida az űr léptékét nézve nem nagy, az 500 méteres átmérő azonban akkor már elég komolynak számít, ha feltételezzük, hogy egyszer a Földbe csapódna, ami ilyen méretek mellett valóban okozhatja akár az élet teljes pusztulását.
A kutatók szerint a hatévente közelünkbe kerülő égitest olyan pályán halad, amelyen más égitestek gyakran módosítják az útját, ezért a 2100-as években egyre közelebb kerülhet a Földhöz, 2135-ben már a Holdnál is közelebb halad majd el mellettünk. Pont ez az alkalom, és a Föld vonzása okozhatja azt, hogy az aszteroida egyre veszélyesebb útvonalon halad majd, és a jelenlegi számítások szerint 2175 és 2196 között már elég komoly esély lesz arra, hogy eltalál minket.
Oké, ez az esély elsőre kicsinek hangozhat (egy a 2700-hoz), ám kozmikus léptékekben azért kifejezetten komolyan kell venni, és ha tényleg ránk zuhan, a valaha felrobbantott legerősebb nukleáris fegyvernél 60-szor nagyobbat csattanna.
Nyugi, addigra minden rendben lesz
Egyrészt 2175-ig, a legelső igazán rizikós pályáig még van 159 évünk, ezalatt simán fejlődhet annyit a tudomány és technika csodálatos világa, hogy Bruce Willis és fúróbrigád nélkül is elháríthatunk egy ilyen ütközést. Másrészt a NASA sem emiatt aggódik igazán, hiszen a mostani űrküldetésnek sem az lesz az elsődleges célja, hogy felkészüljünk a védekezésre. Az ügynökség inkább azért kíváncsi a Bennura, mert egy olyan égitestről van szó, amely a Naprendszer kialakulása óta változatlan, ezért kifejezetten sok információt hordozhat magában a bolygórendszerek és akár az élet kialakulásával kapcsolatban.
Az OSIRIS-REx projektben dolgozó Dante Lauretta szerint az aszteroida felépítése olyan lehet, amelyben akár szerves molekulák is rejtőzhetnek, és a hozzá hasonló égitestek szerepet játszhattak abban, hogy a Föld kialakulása után a felszínen kialakult az az “ősleves”, amelyben megjelent a tényleges élet.
Az űrszonda 2018-ban éri el az égitestet, és először 505 napon át kering körülötte, hogy pontosan feltérképezze, és egy tökéletes leszállóhelyet keressen. Ezután egy kisebb szondát küld a felszínre, amely kisebb kőzetmintákat gyűjt majd: speciális robotkarjával 60 gramm és 2 kiló közötti darabokat emel majd be, amelyek végül az űrszondával visszakerülnek a Földre 2023-ban a részletes vizsgálatokra. Ha miden rendben halad, ez lesz az eddigi legnagyobb aszteroida-minta, amit valaha sikerült begyűjteni, és úgy egyáltalán a legnagyobb űrből származó minta az Apollo-küldetések óta.
Na jó, az OSIRIS-REx mindemellett azt a fizikai hatást, az úgynevezett Jarkovszkij-hatást is vizsgálja, amely egy olyan erő, ami a világűrben forgó minden testre hat, az egyenetlen hősugárzás következtében.
A hatást 1900 körül egy orosz mérnök, Iván Oszipovics Jarkovszkij (1844–1902) fedezte fel, aki szabadidejében tudományos problémák megoldásával foglalkozott. Jarkovszkij meglátása szerint, mivel a világűrben haladó test a megvilágítást egy irányból, a Nap irányából kapja, ezért egyrészt egyenetlenül melegszik fel, másrészt a kapott hőmennyiséget kisugározva a saját pályáját hosszabb idő eltelte alatt módosítja, bármilyen kicsi is az így ható erő. (forrás: Wikipédia)
A Bennu felfedezése, azaz 1999 óta ez az erőhatás már 160 kilométerrel változtatta meg az aszteroida pályáját, ami elsőre nem hangzik soknak, de pont azért kell tanulmányozni a hosszabb távú hatásokat és lehetőségeket, hogy egy későbbi katasztrófát még jó előre meg lehessen akadályozni.
