A boldog békeidők romantikájának emblematikus szereplője az omnibusz: “Éjjel az omnibusz tetején, emlékszel kicsikém, de csuda volt!” Még a budapesti tömegközlekedést is 1832. július 1-jétől datálhatjuk, amikor Kratochwill János vendéglős elindította az első omnibuszjáratot. Nyilván nem közérdekből tette, a ló vontatta kocsik az ő öt kávéháza között közlekedtek a mai Széchenyi István tértől a Városligetig.
A hosszú, fedett, kívülről lakkozott járművekben hosszában rögzített két padon utazhatott egyszerre 8-14 utas. Maga az omnibusz szó latinul azt jelenti, mindenkié, a magyarosítási próbálkozások közül a társaskocsi terjedt el leginkább – olvashatjuk Fónagy János történész blogján.
És az omnibusz csak rótta a kilométereket
Mint ahogy terebélyesedett Kratochwill konkurenciája is, bár eleinte az omnibuszok nem a napi ingázást, hanem a szabadba, a fürdőkbe való utazást szolgálták. Fürdőtulajdonosok, kedvelt kirándulóhelyek tulajdonosai indították az első járatokat, nyilvánvalóan forgalmuk növelése céljából.
A társaskocsi idővel teret vesztett a lóvasút és a villamos mellett, de a századfordulón még a budapesti tömegközlekedés hét százalékát adta – főleg olyan útvonalakon, ahol a városvezetés nem engedett síneket lefektetni. No, meg persze a romantika, ekkor jelentek meg a kétszintes omnibuszok is.
Végül a főváros saját kezébe vette az iparágat azzal a céllal, hogy örökre kivonja a forgalomból a “lovaskocsikat”, és átállítsa autóbuszüzemre. Csakhogy a világháború elodázta. Így eshetett meg, hogy 1916-ban az Andrássy úton, Budapest legelőkelőbb részén az omnibuszállomások már egészen mást jelentettek az úri közönségnek, mint utazást és romantikát.
Ürülék, vizelet rondít a romantikába
Konkrétan ürülékkupacok és vizelettócsák övezték az Andrássy úti megállókat – derül ki a Politikatörténeti Intézet a nagy háború mindennapjait bemutató weboldaláról, az elsővh.hu-ról. A Magyarország 1916. június 16-ai száma Kényes téma címmel számolt be a tarthatatlan állapotokról.
Azokról az Andrássy úti omnibuszállomásokról van szó, melyeket nemcsak a kis piros táblák jeleznek, hanem hatalmas tócsák és apró dombocskák, melyek penetráns illattal töltik be a fölséges sugárút levegőjét. Ennek aztán szomorú következményei támadnak; az Andrássy út lakói, akik három-négyszobás lakásokért ezreket fizetnek, kénytelenek hermetice elzárkózni a levegőtől, mert ha ablakot nyitnak, az antik Dánia és az enyészet jut eszükbe.
De nem csak a lakók járnak pórul:
A hölgyek fehérbetétes, fényűzés-ellenes cipellője állandóan a legnagyobb veszélynek van kitéve; késő este a lombos külső Andrássy úton sétálók nem a lábuk alá, hanem egymás szemébe néznek.
A cikkíró megjegyzi, hogy más európai nagyvárosban ilyen nincs, hisz “az omnibuszállomások megjelölésének ezt a bizarr módját közegészségügyi szempontokból mellőzik, és a csatornákon levezetik a kellemetlen tavakat és elhordják a stratégiailag is értéktelen magaslatokat”. nálunk persze még a csatornát sem arra használják, amire való, mert itt minden rosszul működik.
… a közlekedési eszközök mindent csinálnak, csak nem közlekednek; a liftek nem működnek, a házmesterek tyúkokat ültetnek bennük, a hivatalnokok verseket írnak és banketteznek, a községi drága lobogókat sohasem idejében tűzik ki, a csatornákat pedig nem akarják elcsúnyítani az utca szemétjével.
Majd ha valami ragály üti föl a fejét a fővárosban, akkor talán gondot fordítanak a tisztaságra; a rendszer az utólagos orvoslás eszközeit ismeri csak, mert ha baj van, az már valakinek az állásába kerülhet. Hát ne tessék türelmetlenkedni, majd csak segítségünkre jön valami jószívű ragály, és a gyönyörű Andrássy út ragyogni fog a tisztaságtól.
(Kiemelt kép: az Andrássy (Sugár) út az Oktogonnál, a Városliget felé nézve 1880 körül. Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára.)
