Kinizsi Pál, a hadvezér élete során egyetlen egy csatát sem vesztett, amivel már önmagában helyet szerzett a világtörténelem egy igen szűk elit klubjában. 1494. november 24-én bekövetkezett halála napján most mégis inkább legendás erejére koncentrálunk egy minisorozat erejéig.
Nyilván a mesék világába tartozik, hogy egyetlen ütésétől megsüllyedt a Mátyás-templom, vagy tövestül kitépett fákkal verekedett, de több, róla fennmaradt történet viszont helytálló. A malomkő például, a hordó, a tánc három halott törökkel – a 24.hu gyakorlati szakértőjeként felkért Fekete László mindezt megerősítette. Miközben hozzátette: “Palkó bácsi azért örült volna, ha mellette állok a vártán”.
Egy olimpiát zsebre tenne
Most egy egzakt tudomány felé nyitunk, Bernert Zsolt főmuzeológust, antropológust, a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársát kérdeztük:
Az emberi teljesítőképesség maximumát a mai olimpikonok teljesítményénél húzhatjuk meg. Nem véletlen, hogy ritkán dőlnek olimpiai csúcsok, és ha igen, csupán hajszállal sikerül javítani rajtuk – mert itt a vége.
Ha mai keretek közé akarjuk helyezni, akkor Kinizsi Pált egy olimpiai bajnoknak kell elképzelnünk, sőt sokkal többnek. Míg napjaink sportolói egy-egy speciális képesség fejlesztésére teszik rá az életüket, addig neki több “versenyszámban” kellett egyszerre mesternek lennie: lovaglás, vívás, birkózás, dárdavetés – csak hogy a legfontosabbakat soroljuk. És adjuk össze a mai versenyszámokkal…
Harcosok kasztja
XV-XVI. századi leletek alapján nagyon jól fel tudjuk mérni elődeink fizikai állapotát. Többek között a csontok sűrűsége, vastagsága, a rajtuk látható izomtapadási helyek sokat mesélnek – jegyzi meg a szakember.
Nem genetika, nem az évszázados/ezredes harc jelentette kiválasztódás, hanem az életmód eredményeként. Köztudott, a magyar nemesség birtokainak köszönhetően jól élt, jól táplálkozott, emiatt pedig akkoriban kiválónak mondható egészségi állapottal is bírt, egyszóval – a kor viszonyaihoz képest – világi kínok nemigen gyötörték. Egyetlen feladata volt: birtokai adómentességének fejében katonáskodni.
A harcos ifjak gyermekkoruktól kezdve éjjel-nappal lovagoltak, vívtak, birkóztak, vadásztak, mai szóval élve aktívan edzettek. És ez már fiatal felnőtt korukra nyomot hagyott a testalkatukon is: sokkal izmosabbak, acélosabbak, kitartóbbak voltak az átlagnál.
Jelen társadalmunkkal összehasonlítva a kép más, de még sarkosabb. Elhízott, már-már mozgásképtelen testünk az emberiség történetének mélypontja, és megyünk egyre lejjebb – de nem népet akarunk nevelni, térjünk vissza.
Az izom nem mindig erő
A törökverő vitézek ereje, kitartása tehát a mai élsportolókat idézi, Kinizsi pedig alkatánál fogva közülük is kiemelkedve manapság több számban lenne bajnok. Mindezt úgy, hogy ha megjelenne közöttünk, talán nem is tartanánk nagydarab fickónak. Ötszáz évvel ezelőtt az átlagmagasság 165-170 centi volt, akár már 180 centivel akkoriban jóval a többiek fölé nőhetett az ember.
De az erő nem izomtömegen múlik. A súlyemelők robbanásos izomtípusa nagyon rövid ideig hatalmas erőkifejtésre képes, de hosszú távú munkára nem alkalmas.
Arra sokkal inkább a szívós, szálkás izomzat a megfelelő, ami kitartást ad. Gondoljunk csak bele, egy-egy csata akár egy napig is eltarthatott, és az utolsó percben éppoly könnyű volt meghalni, mint az elején. Ha az ember lankadt, elfáradt, nem sok esélye volt – mondja Bernert Zsolt.
Összegezzünk
Akár molnárlegény volt Kinizsi, ahogy a mondák tartják, akár nemesember fia, mindenképp jómódban élt: megfelelően táplálkozhatott, védve lehetett sok betegségtől és ereje fejlődhetett. Emellett szerencsés alkata is volt, mondjuk úgy, a Teremtő bőkezűbben bánt vele, mint társaival. És igen, az antropológus szerint a róla szól leírások – már ami az elején idézett, szelídebb cselekedeteket illeti – lehetnek hitelesek.
És még egy érdekesség. A Kinizsihez hasonló, fél életüket lovon töltő férfiak csípője, combja rendkívül izmos volt, míg lábszáruk vékony. No, nem csenevész, de arányaiban feltűnően vékonyabb még avatatlan szem számára is.
