II. Mehmed szultán bevert fejjel távozott Nándorfehérvár alól 1456-ban, és jó darabig török fősereg nem is háborgatta a Magyar Királyság területét. De béke nem volt. A balkáni bégek gyakran portyáztak a Délvidéken, és hiába a jól kiépített végvárrendszer, az ország déli területei jelentős pusztítást szenvedtek el.
Ennek akart véget vetni Hunyadi Mátyás, amikor a déli ütközőzóna kiszélesítésébe kezdett. Elfoglalta a boszniai Jajcát, majd Zvornikot 1476-ban, és megpróbálkozott Szendrő ostromával is. Közben pedig várta a török válaszcsapást, ami a Porta és Velence háborúja miatt éveket “késett”.
Aztán 1479 őszén a források szerint 60-100, ám történészek által körülbelül 20 ezer főre becsült török sereg tört be a Kárpátokon, rabolva, fosztogatva Erdély falvait.
Körülbelül hétezren lehettek a magyarok a csatatéren, aggódva várták a temesi főkapitány, Kinizsi Pál 5000 nehézlovasát nyugatról. Antonio Bonfini, Mátyás király történetírója hosszú lelkesítő beszédet tulajdonít a fővezér Báthorynak. Nyilván nem szó szerint így hangzott el, ám kiválóan érzékelteti a korszellemet, az ehhez hasonló ütközetek tétjét, és hogy mi vezette vérontásra, életük feláldozására az embereket…
Csak magukra számíthattak
Először is meghagyta a hadrendben álló vitézeknek, hogy “tegyenek hitet egymásnak, ölelkezzenek össze s ígérjék meg, hogy a csatában el nem hagyják egymást, a vezér parancsa nélkül helyükből nem tágítanak, s a csatából meg nem futnak, hanem harcolnak mindhalálig”.
Majd szót emelt. “… a legüdvösebb és legszentebb hadat vívjuk, midőn Jézus Krisztusért, a keresztény világ üdvéért, a hazáért, oltárért és tűzhelyünkért, gyermekeinkért és feleségünkért, javainkért, életünkért és lelki üdvösségünkért harcolunk. … Bizony többet ér az a vércsepp, melyet Krisztus szerelméért ontunk, mint minden egyéb érdemünk, melyet békében s az élet más biztos nyugalmában szerzünk.”
“Akit pedig ez meg nem indít, gondoljon saját magára, szerettei pusztulására. “Szégyellem, restellem felemlegetni, mennyi aljasság, erőszak, gyalázat vár a tiszta szüzekre és szemérmetes asszonyokra ma éjjel, ha bátorságtokkal őket meg nem mentitek. …”
Ma nemcsak az istenért, az országért, e tartományért, de magatokért is kell harcolnotok, hogy el ne rabolja a török azt is, ami még megmaradt
“Ma úgy harcoljatok, hogy vagy utolsó szálig levágjátok a kegyetlen ellenséget, vagy … dicsőn és becsülettel haljatok meg, hogy azokat a bajokat, amikről szóltam, de még azoknál sokkal súlyosabbakat is el ne szenvedjetek. Báthory mindenütt veletek lesz, a csata sűrűjében fog harcolni, s hogy dicsőségben alatta ne maradjon őseinek, ő ma vagy győz, vagy az égiek vendége lesz.”
Az oroszlán
Aztán felharsantak a kürtök. A Báthory vezette centrum ékként fúródott a törökbe, a szárnyakat viszont elnyomta a túlerő, a magyarokat a bekerítés fenyegette. Ekkor robbant be a csatába lovassága élén Kinizsi, és eldöntötte a csatát.
Kinizsi Pál két kardot vesz kezébe s üvöltő oroszlánként mindenütt vérben gázol. Amerre ront, feltarthatatlanul mindent, amit talál, letipor, széles sorban hatalmas öldöklést és mészárlást visz végbe.
“Most azt harsogja, hogy utolsó szálig vágják az ellenséget, majd övéinek dühét lobbantja lángra, s úgy dörög, hogy még a küszködők és hátrálók is meghallják” – írja Bonfini.
Azonnal a fővezért kereste: “Hol vagy, hol vagy, Báthory? … Én vagyok itt, Pál, érted és a haza üdvéért életre-halálra kész! … Majd legázolja a küszködő vajdát körülfogó török csapatot, s társának a törökök gyűrűjében a túlerőtől már-már veszendő lovas csapatát megmenti a pusztulástól. Lelket önt a csapatba, s harcra indítja őket”.
Győztek a magyarok, a diadal hatására pedig jelentősen csökkent a török határmenti aktivitása, és az új szultán, II. Bajazid 1583-ban békét kötött Mátyás királlyal.
Herkules
Ehhez a naphoz köthető Kinizsi híres győzelmi tánca is. Bonfini azt írja, mivel rájuk sötétedett, Kinizsiék a harcmezőn rendeztek lakomát az ellenséges táborban talált ételből, italból:
a holtakra terítettek asztalt; ezek szerte a mezőn oly sokan és sűrűn feküdtek…
Vitézi dalokat énekeltek, versbe foglalták vezéreik dicsőségét, és persze jócskán folyt a bor is.
A hangulat tetőfokán pedig táncra perdültek. “Fegyveresen járták a katonatáncot, s ütemesen felhangzó kiáltozásuk mindent betöltött. Azután az általános örömben, midőn mindegyik katona különböző taglejtésekkel nevettette társait, Kinizsit is táncba hívták. Ő hirtelen a kör közepére ugrott, keze segítsége nélkül pusztán fogával derekánál felragadott a földről egy megölt hórihorgas törököt, majd ütemesen körbe táncolt. Ez a herkulesi termetű férfihez illő tánc inkább csodálkozást, mint nevetést váltott ki a szemlélőkből.”
