Az ember az első faj a Földön, amelyik nem brutális méreteivel, testi erejével vagy mérgével vált csúcsragadozóvá. A teremtő vagy a természet kissé túl is lőtt vele a célon: megvan az a képessége, hogy mindent romba döntsön maga körül. Talán igaz, hogy vírus vagyunk a bolygó testén, amely képes megölni a gazdaszervezetet, majd ő is elpusztul. Hacsak nem tud még időben mást is megfertőzni…
Az önpusztítás valószínűleg belénk van kódolva, mintha a túlélési ösztön – nevezhetjük önzésnek is – túlműködne. Nyilván nem biológiailag, inkább “kulturálisan” iktattuk ki a természetes fékeket és egyensúlyokat. Nem az egyén szintjén, ott nagyon is jól működnek, de az emberiséget nézve nyomukat sem látni.
Fenti ellentmondásra nézzük az erszényes farkas példáját. Azért aktuális, mert 1936-ban a mai napon, azaz szeptember 9-én pusztult el az utolsó példány. Száz és száz ilyen eset volt már, csak az időzítés igazolására vettük elő épp őt. És különleges is, mert úgy néz ki, mint egy erszényes kutya, de semmi köze a kutyafélékhez. A hasonló testfelépítést az azonos életmód miatt formázta az evolúció. Nevezik tasmán tigrisnek is a csíkos háta miatt.
Benjamin, az utolsó erszényes farkas 1933-ban:
Az ember, a kutya és a tasmán tigris
Ausztráliában és Tasmániában élt, mondjuk úgy, az ősidők óta, és csúcsragadozó volt. Ázsia délkeleti partjain pedig emberek éltek egyre többen. Hajtva a kalandvágytól, de inkább a szűkös erőforrásoktól egy nap egyikük Ausztráliába költözött. Vitte magával legjobb barátját, a kutyát is. Példájukat sokan követték, Ausztrália megtelt emberekkel és kutyákkal. Nem kívántak rosszat senkinek, túlélni akartak.
Egy kutya később úgy döntött, megpróbálja egyedül, elhagyta az embert és önálló életet kezdett a vadonban. Több eb csatlakozott hozzá, kialakult a ma dingónak ismert kutyaféle. A dingónak is ennie kellett, területet jelölt ki magának, arról pedig már senki nem tehet, hogy erősebb volt az erszényes farkasnál, így elvette táplálékát és kiszorította élőhelyéről.
Az “kutyafejű erszényes kutya” – ahogy a fajt leíró tudós elnevezte – kipusztult a földrészről. Nyilván ez nem az egyes ember felelőssége, de az is tény, hogy ember nélkül a dingó soha nem veszélyeztette volna az erszényes farkas trónját. Sebaj, Tasmániában menedéket talált.
Kire kell követ vetni?
Aztán alig néhány száz éve úgy alakult, egy európai telepes megjelent a szigeten. Ki tudja, Európában talán éhen halt volna, föld nem jutott neki, szerencsét próbált. Példáját sokan követték, satöbbi. Birkát tenyésztettek, a lassú, bamba állat pedig kiváló élelemforrásnak bizonyult a helyi csúcsragadozónak. Ezt az egyik gazda megelégelte, fogott egy puskát és lelőtte a tasmán tigrist.
Ki vetne rá követ azért, mert megvédte a család megélhetésének forrását? Egyre többen tettek így, végül már hivatásos vadászok irtották a birkatolvajt, általános hisztéria kerekedett károkozása miatt. Aztán 1930-tól már nem volt mit kilőni, az erszényes farkas megszűnt létezni természetes élőhelyén. Előtte azért beindult a kapkodás, állatkertekben próbálták megmenteni a fajt, csakhogy fogságban képtelenek voltak szaporítani. Az utolsót Benjaminnak hívták, és ahogy írtuk, a mai napon pusztult el a hobarti állatkertben.
Nincs tanulság, nincs felelős, nincs kit pellengérre állítani. Az erszényes farkas eltűnt, a jegesmedve, a tigris, az orrszarvú és még vagy féltucatnyi ikonikus állat a közeljövőben kipusztul. Ez van, ilyen az ember.
