A magyar király jó előre tudott a török által tervezett nagy támadásról, de tehetetlen volt. Az ország főméltóságai egymás ellen intrikáltak és a külföldi uralkodóknak is voltak sokkal sürgősebb és fontosabb dolgaik, mint a török elleni háború. Amikor 1526. április 23-án I. (Nagy) Szulejmán 60 ezer fős serege elindult Konstantinápolyból, a Magyar Királyság számára már egyértelművolt: egyedül kell megvédenie magát.
Megegyezni nem tudtak…
Rákos mezején összeült a magyar országgyűlés, de hiába hátráltatták tavaszi esők a török közeledését, az urak képtelenek voltak érdemi döntést hozni. A rendek még közvetlenül a veszély torkában is sérelmeikkel és vitás ügyeikkel foglalkoztak. II. Lajosnak nem volt pénze zsoldosokat fogadni, a nemesek vonakodtak táborba szállni, a pápa 50 ezer aranyán kívül pedig külföldről sem érkezett érdemi segítség.
A király még Budán vesztegelt, amikor Szulejmán átkelt a Dráván, és július 27-én elfoglalta Péterváradot. Nyitva állt az út az ország szívébe, a török szultánban pedig erős volt az elhatározás: döntő csapást mér Magyarországra. A király hadai Tolnán gyülekeztek, a nagy összecsapás Mohácsnál történt 1526. augusztus 29-én. A végeredményt és tragikus következményeit mindenki ismeri.
…de meghalni igen
Azt viszont kevesen, hogy Lajos harcosai milyen vitézül harcoltak, és ha a győzelemre nem is volt nagy esély a háromszoros túlerővel szemben, korántsem volt ez szégyenteljes vereség. Sőt, volt egy rövid idő, amikor Szulejmán élete is veszélyben forgott.
Miközben a két gyalogság egymásnak feszült, a magyar nehézlovasság, a “középkor tankjai”, oldalba kapta a törökök jobb szárnyát és megállíthatatlanul tört a sereg közepe, Szulejmán felé. Ekkor azonban – már a szultán személyes testőrségével harcolva – elfogyott a lendület, lónak és embernek pihenni kellett, megkezdődött a visszavonulás.
Ebbe a “hátrálásba” robbant bele a nehézlovasok második hulláma, amit személyesen a király vezetett. Óriási kavarodás lett belőle, kitört a pánik, futott a király, futottak az urak, erre megtorpant a gyalogság is, amelyet ezután lassan, nagy áldozatok árán felemésztett a török tűzerő. Hiba volt, de szinte kikerülhetetlen. Az egységek zászlólengetéssel, futárok útján próbáltak egymással kommunikálni – képzelhetjük, mennyire volt ez hatásos a hatalmas porban és csatazajban…
