“Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével” – hangzott Nagy Imre rádióbeszéde 1956. november 4-én hajnalban.
Hosszú kötélhúzás
Reggel 8 órára szovjetek elfoglalták a stratégiai pontokat, és bár elkeseredett szabadságharc kezdődött, a forradalmi kormány uralma a gyakorlatban véget ért. A kabinet tagjai Bibó István kivételével a jugoszláv nagykövetségen kerestek menedéket. A miniszterelnököt itt már üzenet várta Belgrádból: vonja vissza utolsó intézkedéseit és nyilatkozatban támogassa az ellenforradalmat leverő Kádár-kormányt.
Nagy Imre ezt elutasította és politikai menedékjogot kért Jugoszláviába. November 8án újabb kérés érkezett a délszláv államból, hogy Nagy Imre egy november 4-ére datált nyilatkozatban mondjon le tisztségéről. A dokumentumot el is kezdte fogalmazni, de később megtagadta a “kérést”. A lemondással és Kádár támogatásával megoldódott volna az új kormány legitimizációjának kérdése, Tito pedig teljesíthette volna a Hruscsovnak tett ígéretét, miszerint Nagyot félreállítja.
Így viszont a jugoszlávok kínos helyzetbe kerültek. Ha kiadják a menekülteket, azzal saját szuverenitásuk látszatát, tekintélyüket rombolják le, ellenkező esetben viszont a Szovjetunió haragját vívják ki. Hruscsov kompromisszumot ajánlott Titónak: “Nagy Imre és társai mondjanak le a menedékről, majd kérjék a Kádár-kormányt, hogy engedélyezze kiutazásukat Romániába”, valamint vállalják, hogy semmiféle ellenséges tevékenységet nem folytatnak az új magyar kormány ellen – olvasható az Archívnet.hu-n.
Ezzel mindenki jól járt volna, ám Nagy Imréék nem mentek bele a színjátékba: “A Nagy- kormány a törvényes, nem szabad lemondania, mert ez igazolná a Kádár- féle árulást, vele nem tárgyalnak és csak a szovjet elvtársakkal tárgyalnak, velük is csak az MSZMP alapító okmányának alapján…”. A patthelyzetet végül csellel oldották fel.
“Szabadon távozhatnak”
Kádár a magyar kormány nevében kijelentette: “Nagy Imre és csoportja tagjaival szemben múltbéli cselekedeteikért nem kíván megtorlást alkalmazni. Tudomásul vesszük, hogy ily módon a csoport számára nyújtott menedék megszűnik, ők maguk a jugoszláv nagykövetséget elhagyják, és szabadon távozhatnak saját lakásukra”. A jugoszláv követségen tartózkodó csoport kétkedve fogadta mindezt, de végül beleegyezett: november 22-én írásban lemondtak a menedékjogról és este fél hét tájban busszal elhagyták a jugoszláv követséget.
Nagy Imre rövidesen Romániában, a Snagovi-tó partján találta magát házi őrizetben. Többszöri felszólítás és erős politikai nyomás ellenére sem volt hajlandó aláírni a lemondását és elismerni Kádár János kormányát. Miután Kádár Moszkvában megállapodott a szovjet kommunista vezetőkkel Nagy Imre perbe fogásáról, 1957. április 14-én letartóztatták és Budapestre szállították. Az ítélet nem lehetett kétséges.
A halálbüntetés kiszabása után, az utolsó szó jogán ezt mondta: „Igen tisztelt népbíróság! Igen tisztelt elnök úr! Az ügyész úr vádbeszédében reám a legsúlyosabb, tehát a halálbüntetés kiszabását javasolta. Többek között azzal indokolta, hogy a nemzet nem tud elfogadni olyan ítéletet, amely könyörületes lenne. Sorsomat tehát a nemzet kezébe teszem. … Védelmemre semmit felhozni nem kívánok, kegyelmet nem kérek.”
A hóhér a Kisfogház udvarán 1958. június 16-án, hajnali 5 óra 9 perckor akasztotta Nagy Imre nyakára a kötelet.
