Gyakorlatilag minden földrésznek megvannak a maga múmiái, ám nemcsak a technikai megoldások, de az eljárás mögött álló okok, hiedelmek is változatosak. A legismertebb mesterséges, azaz ember készítette múmiák vitán felül az ókori Egyiptomból származnak. A fáraók népe azért igyekezett a lehető legjobb állapotban megtartani a holtak porhüvelyét, mert hite szerint a halál után a léleknek vissza kell térnie egykori testébe. Csak így volt esélye a túlvilági életre. Nemcsak az uralkodó réteg kiváltsága volt ez, a közember is temetkezhetett így. Az utóbbi időben tömegével kerülnek elő az egyszerű emberek múmiái. Persze díszes, hivalkodó sírhelyre nekik nem tellett.
A legősibb, Kr.e. 5000-ből származó múmia Dél-Amerikából került elő, és ezen a földrészen találjuk a legtöbb mesterségesen konzervált emberi testet is. A korai időkből írásos emlékek nem maradtak fent, a miértet ezért csak következtetni lehet. A chinchorrók kezdetben csak szoptatós nőket, anyákat mumifikáltak, ami arra utal, hogy a termékenységnek fontos szerepe volt a társadalomban – fogalmaz a Hír24-nek Szikossy Ildikó antropológus, főmuzeológus, a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársa.
A későbbi kultúrákban a felmenőkkel való kapcsolat megtartása volt a cél, az ősöktől az élőkig tartó leszármazási lánc életben tartása. Az inkák úgy vélték, a holtak szelleme velük marad, így az élők feladata a testek megőrzése. A közösség tagjának tekintették az elhunytakat, ünnepeiken előhozták múmiájukat, asztalhoz ültették, étellel-itallal kínálták őket. Mexikóban a halottak napja ma is hasonlóan telik: a család kimegy a temetőbe, megterít a síron, együtt ünnepelnek.
Fotó: Magyar Természettudományi Múzeum
Védik és felügyelik az élőket
Érdekes a hegyes-völgyes vidéken élt csacsapoja nép temetkezési szokása is. Ők a múmiáikat a sziklafalba vájt üregekben, barlangokban helyezték el úgy, hogy azok ráláthassanak a völgyben fekvő településre. A holtak így őrzik, vigyázzák utódaikat, egyben pedig szigorúan rajtuk tartják fenyegető szemüket.
A spanyol hódítók barbárságnak bélyegezték a mumifikálást, a dél-amerikai népek vezetőinek maradványait egyszerűen elégették. Ez bizonyos értelemben mutatja a kereszténység hozzáállását is a kérdéshez, bár vannak kivételek. A pápák testét haláluk után rendre bebalzsamozzák, nehogy oszlásnak induljon a ravatalon töltött hosszabb idő alatt. Nyilván a szentek épségben megmaradt teste sem egyedül Isten kegyelmének köszönhető, a tudományos vizsgálat nagy valószínűséggel kimutatná emberi kezek közbenjárását is.
A valódi Csipkerózsika
Palermóban ismert egy kripta, ahol a különleges mikroklímának köszönhetően természetes úton mumifikálódtak az ott nyugvó holtak. Ezt felismerve később már tudatosan temetkeztek oda. Ám ami néhány test esetében működött, nagy “tömegben” már nem. A szerzetesek ezért a belső szervek eltávolításával segítettek picit a természetnek.
A palermói kriptában nyugszik a kis Csipkerózsika is: az 1920-ban, két és fél évesen tüdőgyulladásban elhunyt Rosalia Lombardót édesapja nem tudta elengedni, ezért testét egy szicíliai orvossal “tartósíttatta”. Az eljárás olyan jól sikerült, hogy Rosalia ma is úgy néz ki, mintha aludna.
Az öt kontinens múmiáit és a világ egyetlen, múzeumban látható önmumuifikált szerzetesét bemutató kiállítás május 17-ig még látogatható a Magyar Természettudományi Múzeumban, a Ludovika téren.
