Úgy tűnik, a modern ember elvesztette képességét, hogy kezelni tudja a halállal kapcsolatos félelmeit. A halált a nyugati civilizáció néhány évtized leforgása alatt egyszerűen eltüntette szem elől. A 20. század elején a nyugati ipari társadalmakban még az emberek négyötöde az otthonában, családja körében fejezte be életét, ma ez az arány éppen fordított: ötből négyen kórházban vagy öregotthonban halnak meg. Ezzel szemben viszont legalább 80 százalékunk azt tartaná emberhez méltó végnek, ha otthonunkban nézhetnénk szembe az elkerülhetetlennel – írja blogján Fónagy Zoltán történész.
A XIX. században bármely életkorban sokkal nagyobb volt a halál bekövetkeztének esélye, mint ma. E “gyakoriság” miatt is sokkal hétköznapibbnak számított. Az előtte járó nemzedékek példája, a csaknem általánosan ható vallásos szellem viszonylag hatékonyan segítette a halálra készülőt és környezetét, hogy beletörődéssel fogadja az elkerülhetetlent. Az öregkorban bekövetkező “szép halál” a paraszti világban az élet természetes része volt: feladat a kötelezettségek hosszú sorának végén, amelynek tisztességgel meg kellett felelni.
A hit és a közösség ereje
A betegeket különösen az asszonyok szívesen látogatják és kalács vagy valami jó friss kenyérrel kínálgatják; imádkoznak vele és egynémely része biztatja a felgyógyulással, másik része pedig búbos patkáján ülve hangosan beszéli el azon vele történt szomorú eseményeket, „hogy az ő apja, anyja, testvére vagy férje szinte ily betegségben halt el; igen szépen eltemették, sokan voltak a temetésen”.
Wikipedia
“Ilyenkor a beteg nagyokat sóhajt, meggyónik, megáldozik, és midőn a haldoklók szentségével is elláttatott, egész nyugodtsággal várja halálát. A vallás ezen utolsó szertartása oly balzsam megyénk lakóinál a betegekre nézve, hogy nem lehet oly filozófust képzelni, ki a halált nagyobb nyugodtsággal tudná bevárni” – áll egy 1868-as leírásban.
“Jó helyre ment”
Az öregkorba lépett ember szavakkal és cselekedetekkel egyaránt kifejezte, hogy tudatosan készülődik a halálra. Ez egyrészt anyagi és jogi viszonyainak rendezését jelentette, másrészt a lelki, vallási és érzelmi felkészülést. Fontos volt a halotti ruha, a szemfedél elkészítése vagy a sírhely kiválasztása, megvásárlása, de nem számított morbid különcségnek a koporsó elkészíttetése sem. A kereszténység felfogásában a „jó halál” örömteli, de legalábbis csendes, ellenkezés nélkül fogadott esemény, amelynek fontos jellemzője a szenvedések türelmes viselése is.
A XX. század előtt élt emberek közül valójában keveseknek juthatott osztályrészéül az öregkorban, ágyban, párnák közt bekövetkezett “szép halál”. A gyermekhalál ugyan a hagyományos társadalomban sem számított természetesnek, de gyakorisága miatt bizonyos közönyösséggel viszonyultak hozzá: „A csecsemőket, főképp ha azok már nehányan vannak, majdnem minden szülői fájdalom nélkül temetik el, azt mondván, hogy ›jó helyre ment, nem lesz baja az életben‹ … „Azzal vigasztalják magukat, hogy ›az isten úgy akarta, úgy rendelte, bele kell nyugodni‹”.
Hatalmas veszteség
A középső, munkaképes nemzedékek tagjainak halálát mély megrendüléssel fogadta nemcsak a család, de a tágabb közösség is, hiszen az ő elvesztésük kézzelfogható veszteséget jelentett: rájuk mind gyermekeiknek, mind az idősebeknek szüksége lett volna. A legnagyobb érzelmi megrázkódtatást azonban a házasulandó korban lévő fiatalok halála váltotta ki.
A közösségben teljes értékűnek számító élet küszöbén bekövetkezett halálnak sok vidéken különösen drámai, a fájdalmat felkorbácsoló szertartással adtak különleges hangsúlyt: a temetést az esküvő külsőségeivel rendezték meg, például menyasszonyi, illetve vőlegényi ruhát adtak a halottra, akit koszorúslányok és vőfélyek kísértek az utolsó úton.
Még többet halálról, gyászról, temetésről ide kattintva olvashat Fónagy Zoltán blogján, a Mindennapok történetén.
