Akármennyire gyűlöletes is volt a szabadságot vérbe fojtó Habsburg uralom az 1849 utáni évtizedekben, Magyarország mégis rajongott a császár feleségéért, Erzsébetért. A szerelem kölcsönös volt. Még az 1854-es esküvő előtt, mint leendő császárnénak “hivatali kötelessége” volt megismerni népei történetét. A magyar históriára Majláth János gróf volt, az uralkodó ház iránt elkötelezett, konzervatív történész okította az arát.
Nem nehéz elképzelni, milyen lehetett ez a “császári” történelemszemlélet. Az ifjú hölgyben mégis mély, romantikus érzelmeket ébresztett a magyarság szilaj szabadságszeretete, harcos múltja. Az évek során önszorgalomból megtanult magyarul annak ellenére, hogy igyekezetével szinte köznevetség tárgya volt a bécsi udvarban. Sőt, birodalom-szerte betiltott magyar műveket olvasott, magyar társalkodónőt fogadott és magyar értelmiségiekkel levelezett nyelvgyakorlás céljából.
Viszonzott szeretet
Fárasztó kettősség lehetett ez számára, hiszen új családja még finoman szólva sem szimpatizált a rebellis nemzettel. Amikor viszont 1857-ben először látogatott hazánkba, szembesülhetett az őt övező szeretettel. Piros rózsás, zöld leveles fehér ruhájában megbabonázta a magyarokat, útja során mindenhol kitörő lelkesedés fogadta. Na, és persze itthon sokan bíztak abban, hogy Erzsébet szimpátiája meglágyíthatja a császár szívét is Magyarország irányában.
Nem is csalódtak. Sisi egyetlen egyszer akart tevőlegesen beleszólni a politikába, amikor egyre erőszakosabban és feltűnőbben próbálta rávenni férjét a magyarokkal való kiegyezésre. Sikerült. Valószínűleg élete csúcspontja lehetett, amikor 1867 júniusában őt és Ferenc Józsefet Budán megkoronázták.
Királyi vért ontani
Alig egy évvel halála előtt, 1897. szeptember 21-én II. Vilmos császár a budai várban pohárköszöntőt mondott, amelyben lelkesen dicsérte a magyar nemzetet és történelmét. Erzsébet nem volt jelen, de értesült a beszédről, és táviratban köszönte meg a német uralkodó szavait. „Ő felségének Németország császárjának. Éppen most olvastam feleségednek oly megragadóan szép pohárköszöntőjét. Az abban szeretett királyunk és drága hazánk iránt kifejezett érzelmek, oly igen jól esnek egy magyarul érző szívnek. Erzsébet” – idézi a Rubicon.hu.
A végzetes nap, 1898. szeptember 10. Genfben érte a királynét. Többhetes kúrán tartózkodott a Montreux melletti Territetben, amikor szeptember 9-én udvarhölgyével, Sztáray Irmával Genfbe utazott, az éjszakát is ott töltötte. Álnéven, Hohenembs grófnéként vett ki szobát egy szállodában, de egy genfi lap leleplezte és megírta a “titkot”. Ezt olvasta a városban lődörgő fiatal olasz aktivista, Luigi Luccheni is, aki eredetileg azért volt Genfben, hogy meggyilkolja az orléans-i herceget. Ő azonban az utolsó pillanatban lemondta az utat, de ez Lucchenit nem hozta zavarba. Célja ugyanis az volt, hogy megölje bármely királyi család tagját. Mindegy, hogy kit, így Erzsébet jelenléte kapóra jött neki.
A királyné szeptember 10-én délben akart hajóval Montreux-be visszautazni, ám a merénylő lesben állt. A kikötőben rávetette magát és egy hegyesre fent reszelővel egyenesen szíven szúrta. Sisi a földre rogyott, majd gyorsan fel is állt, azt hitte, csak ellökték. Segítség nélkül szállt fel a hajóra – sietett, nehogy lekésse – majd nem sokkal később összeesett. Csak a fűzője megnyitásakor fedezték fel az apró szúrt sebet, hiába fordult vissza a hajó, hiába vitték vissza a szállodába, ahol orvosi segítséget kapott, rövidesen meghalt. A futva menekülő Lucchenit a járókelők elfogták, és átadták a rendőrségnek. Büszke volt tettére – olvasható a történelemportál.hu-n.
Utoljára Magyarországon (wikipedia)
Magyarok őrangyala
A fél világ gyászba borult. Benedek Elek így írt róla: „Mi koronát tettünk a fejére, ő a koronáért szívét adta nekünk. Ezer év óta az egyetlen királyné, kinek szíve melegét érezte a magyar.” Türr István, Garibaldi egykori legendás tábornoka: „Megtanulta a magyar nemzet történetét, a magyar nyelvet, és megszerette magát a nemzetet. Ezáltal lett az ország őrangyala, aki áldásosan működött a király és a nemzet kibékítésében, és ezért az emléke örökké élni fog a magyarok szívében”.
Mikszáth Kálmán: „Valami misteriósus dicsfény födi az ő alakját, mintha régen, nagyon régen élt volna egy királyné, aki minket nagyon szeretett, aki értünk sokat tett. Hogy mit tett, nem bírjuk elemezni, történetkönyvek, okmányok, krónikák nem hirdetik világosan, de az érzésekben ott él és mint bizonyosság él az a tudat, hogy ez a szent asszony örködött a nehéz órákban Magyarország fölött, hogy az ő szivéből, melyet most átvert a gyilkos tőre, fakadtak ki elsőbben azok a sugarak, melyek most elöntenek fényükkel, melegükkel”.
