A második világháborúban az angolszász szövetségesek által a második frontot megnyitó akciónak, a világtörténelem legnagyobb partraszállási hadműveletének feltehetően ez lesz az utolsó olyan nagyszabású kerek évfordulója, amelyet még a veteránok részvételével rendeznek meg. Közülük közel 1800-an, valamennyien 90 év körüliek hivatalosak az ünnepségekre.
Hivatalosan egyelőre nem terveznek külön Putyin-Obama, illetve Putyin-Porosenko kétoldalú találkozót, de mind a hárman ott lesznek a francia államfő, Francois Hollande által adott díszebéden, s így szót válthatnak egymással.
Csütörtökön egy 89 éves brit ejtőernyős szimbolikusan megismételte a hetven évvel ezelőtti ugrását a franciaországi Ranville-be. Jock Hutton szimbolikusan ugyanarra a mezőre érkezett, ahová annak idején a brit hadsereg 13. ejtőernyős századának is meg kellett érkeznie, amikor a szövetséges erők első hulláma június 6-ra virradóra Franciaország területére ugrott.
Sziciliában volt a főpróba
A világtörténelem legnagyobb partraszállási hadműveletének legfőbb jelentősége a második front megnyitása volt, amellyel a náci Németország erőit megosztották.
Hitler 1941 végén végleg letett az Anglia elleni invázióról, a Szovjetunió ellen összpontosította erőit, Európa nyugati partvidékén pedig a szövetséges invázió megakadályozására megépíttette a Norvégiától Spanyolországig húzódó erődrendszert, az Atlanti Falat. A szovjet vezető, Sztálin 1941 végén azt javasolta, 1942-ben pedig már követelte Franklin D. Roosevelt amerikai elnöktől és Winston Churchill brit miniszterelnöktől a második front megnyitását annak érdekében, hogy a német csapatok elvonására kényszerítsék a keleti frontról. Ehhez a körülmények 1943 nyarára teremtődtek meg, de a partraszállásra végül csak 1944 nyarán került sor, miután a “főpróba”, az 1943 júliusi szicíliai partraszállás sikerrel zárult.
Az invázió meglepte a németeket, holott számítottak rá, csak épp máshol. A Führernek szilárd meggyőződése volt, hogy az ellenség a La Manche csatorna legkeskenyebb részén, Calais térségében fogja megkísérelni a partraszállást és erre is készült (pontosabban nem készült) fel. Az angolszászok kezdetben ezt a lehetőséget is fontolgatták, de belátták, hogy botorság lenne ott támadni, ahol a német erőket összevonták. Felmerült viszont az ötlet, hogy elhitessék a németekkel azt, amit azok hinni akartak. Egy nagyszabású megtévesztő akció keretében kitaláltak egy soha nem létezett hadcsoportot, amelynek fantomtáborokat is építettek Délkelet-Angliában.
Történelem lett: Omaha, Utah, Gold, Juno és Sword
A “leghosszabb nap” valójában már 1944. június 5-én késő este megkezdődött: a BBC többször is kódolt üzenetet sugárzott, amely a francia ellenállási mozgalom szabotázsakcióinak megkezdésére adott utasítást. Éjféltől a légierő 1200 bombázógépe mintegy 5000 tonna bombát dobott le a Le Havre-tól Cherbourgig terjedő atlanti partvidékre, majd éjfél után két órakor több hullámban 23 ezer ejtőernyőst dobtak le, hogy hídfőállásokat alakítsanak ki. Hajnali négy órakor a partraszállási körzetek elé ért a mintegy ötezer hajóból álló szövetséges hadiflotta, és tüzet nyitott a parti német állásokra. Reggel fél hétkor kezdődött meg a partraszállás az Omaha, a Utah, a Gold, a Juno és a Sword elnevezésű partszakaszokon, s a nap végéig 156 ezer katona volt a szárazföldön, őket 12 ezer repülő fedezte. Német részről mintegy 30 ezer katona és 500 repülőgép próbált ellenállni. (Az inváziós erőkkel tartott a leghíresebb fotóriporter, a magyar Robert Capa is, aki négy tekercset fotózott el, de laborhiba miatt a 106-ból csak 11 szemcsés képe maradt használható. Ma sem tudni, szándékosan “mozdította be” gépét, vagy a balul sikerült előhívás felelős az elmosódott fotókért, a világ számára mindenesetre ezek jelentik a D-napot.)
Az első napra kitűzött célokat csak részben sikerült elérni (a csapatok sem Cabourg, sem Caen városát nem tudták elfoglalni, s a hídfők között sem volt kapcsolat), de a veszteségek az előzetes várakozásnál alacsonyabbak voltak: 10 800 fő, közülük 3000-en szerepeltek a halottak listáján. A németek szívósan védték állásaikat, az áttörés csak július végén sikerült a szövetségeseknek, a német vereség augusztus 15-én, Falaise elestével vált bizonyossá. A Wehrmacht hadosztályai ezután kezdték meg a gyors, néha fejvesztett visszavonulást, Párizs augusztus 25-én szabadult fel. A normandiai harcok hevességéről lerombolt városok, 20-35 ezer polgári halott tanúskodik, a csatatéren szemben álló mintegy hárommillió katona közül 110 ezer nyugszik az itteni katonai temetőkben.
Hadd öljék egymást a németek és az oroszok?
Bár a nyugati történetírás az esemény hősiességét hangsúlyozza, az oroszok másként vélekednek a partraszállásról. Az évforduló kapcsán a Reuters brit hírügynökség oroszországi tudósítója arról kérdezősködött Moszkvában, hogy az orosz lakosság körében miként vélekednek a partraszállásról, a D-napról (D-Day).
“Egy kicsit segített rajtunk, de csak egy kicsit” – mondta egy idős fizikus, Galina Makarenko, akit annak idején Moszkvából Kazahsztánba költöztettek, hogy megmeneküljön a németek előrenyomulásától. Hasonló véleményen volt egy 64 éves nyugdíjas férfi, Nyikolaj Koszjak is: “Nem fér hozzá szemernyi kétség sem, hogy a szovjet nép mindenképpen megnyerte volna a háborút, mert az emberek kétségbeesettek voltak, erőt gyűjtöttek és megtanultak háborúzni”.
A partraszállás időzítése egyike volt a vitás kérdéseknek a háborús szövetségesek között: a szovjet vezető, Sztálin közel két évvel a D-nap előtt, már 1942 augusztusában követelte Franklin D. Roosevelt amerikai elnöktől és Winston Churchill brit kormányfőtől a második front megnyitását annak érdekében, hogy Berlint a német csapatok egy részének elvonására kényszerítsék a keleti frontról.
A tolmácsok jegyzőkönyve szerint a moszkvai találkozón Churchill azzal érvelt, hogy még korai lenne újabb frontot nyitni, Sztálin erre azzal vágott vissza, hogy “a háborút nem nyerheti meg egy olyan férfi, aki nem mer kockázatot vállalni”.
Oroszországban sokan máig úgy gondolják, hogy ez a késedelem szándékos időhúzás volt. “Churchill azt akarta, hogy az oroszok és a németek elpusztítsák egymást ebben a háborúban, és akkor akart belépni, amikor már mindkét fél meggyengült” – mondta Koszjak.
Igor Tolkarev kommunikációs szakértő azon véleményének adott hangot, hogy Churchill “csak ránk várt és mindössze akkor döntött a partraszállás mellett, amikor a csapataink offenzívát indítottak”.
Az időzítésnek Ljudmila Krilova nyugdíjas mérnök szerint is politikai okai voltak. “A Nyugat abban az időben nagyon rossz véleménnyel volt a kommunista Szovjetunióról és abban volt érdekelt, hogy a kommunizmus ne terjedjen Európa-szerte. A nyugati országok vezetői talán ezért nem voltak érdekeltek a Vörös Hadsereg diadalmas győzelmében és a háború gyors lezárásában” – jelentette ki az asszony, majd a 11 éves unokája hozzátette, hogy “ha nincs a Vörös Hadsereg, akkor mi, oroszok nem állnánk ma itt”.
A vélekedés elterjedtségét mutatja, hogy egy, iskoláskorú gyerekeknek szóló orosz enciklopédia szerzői mindössze fél mondatot szenteltek a nyugati front megnyitásának a nagy honvédő háborúról írott négyoldalas szócikkben: “Eközben a szövetségesek egy második frontot is nyitottak Európában, a szovjet erők azonban magukhoz ragadták a kezdeményezést a Németország elleni offenzívában”.
A megkérdezettek közül sokan párhuzamot vontak a nyugati hatalmak Oroszországgal szembeni akkori és mostani bizalmatlansága között. “Mindenki meg akarta fojtani a Szovjetuniót, és most is ezt akarják tenni. Az egész Nyugat irigy Oroszországra… mert Oroszország egy páratlan ország” – mondta a 77 éves Galina Makarenko.
