A két világháború között a hazai zsidóság jogait törvények korlátozták, ám magyar állampolgárok élete nem volt veszélyben. Ez változott meg gyökeresen a német megszállás, 1944. március 19-e után. Adolf Eichmann vezetésével azonnal megkezdődtek az előkészületek a „zsidókérdés végső megoldására”. A nácik hathatós segítséget kaptak Magyarországon a központi államigazgatástól kezdve a helyi közigazgatáson keresztül a rendvédelmi szervekig.
Eichmann bizton számíthatott a „három Lacira”, avagy a „deportációs trióra”: Baky László és Endre László belügyi államtitkárokra, illetve Ferenczy László csendőr alezredesre. Március 29-én elkezdődött a teljes jogfosztás. Elkobozták a zsidó tulajdonú gépkocsikat, telefonkészülékeket. Megtiltották, hogy zsidók dolgozzanak a közigazgatási apparátusban, megszüntették szín- és filmművészeti kamarai tagságukat, kizárták őket a sajtókamarákból, zsidó nem folytathatott ügyvédi gyakorlatot. Megtiltották a 45 éven aluli, nem zsidó nők alkalmazását zsidó háztartásokban.
Április 5-től minden 6 évnél idősebb “zsidó személy”, saját lakásán vagy házán kívül, felső ruhájának bal oldalán tízszer tíz centis, kanárisárga színű, hatágú csillagot volt köteles viselni. Április 16-án pedig Kárpátalján elkezdődött a gettósítás: a községek és falvak kis létszámú zsidóságát összegyűjtötték, és egy közeli nagyvárosba, vagy annak határában felállított gettóba, majd gyűjtőtáborba szállították. Ezek a legtöbb esetben téglagyárak voltak. A városi zsidó közösségeket általában egy elkerített városrészben kialakított gettóban zsúfolták össze.
Fotó: Europress
Zsúfoltság és félelem
Német katonák és idegen rendőrök jelentek meg a városban és kihirdették, hogy 24 óra alatt minden zsidónak el kell hagyni lakását és az általuk kijelölt városrészbe kell vonulni. Nagyon kis helyre szorítottak össze körülbelül 10 ezer embert. „Egy szobában tizen laktunk.” – emlékszik vissza egy munkácsi férfi. A gettóban a férfiaknak le kellett bontaniuk a kapukat és a kerítéseket, „hogy szabadon járkálhassanak a zsidóházak között és rabolhassanak. Majdnem minden éjjel fosztogattak egyik, vagy másik házban. Minden értéktárgyat, amit megtaláltak, elvittek és legfeljebb 10 pengőt hagytak egy embernél”.
Különböző ürüggyel gyűjtötték össze és verték a zsidókat még a gettóban is. A gazdagabbakból azt próbálták meg kiszedni, hova rejtették el pénzüket, ékszereiket. „Egy Hónig nevű kereskedőt is nagyon megvertek, azután agyonlőtték, valószínűleg azért, mert már úgy sem tudott volna a saját lábán visszamenni a gettóba”.
A kassai gettóban „azzal biztattak bennünket, hogy valahová a Dunántúlra visznek majd és ott földmunkát fogunk végezni. Voltak, akik ezt el is hitték. Én szerettem volna hinni, de nem nagyon lehetett, hiszen SS őrmester járt be a gettóba és kutyakorbáccsal verte gyakran még az asszonyokat is. Magyar kapitány is járt be, ugyancsak kutyakorbáccsal” – fogalmazott a W.V. monogrammú kassai túlélő.
Verés, pusztítás, nemi erőszak
Sok volt a kegyetlenkedés. A munkácsi téglagyárból például az egyik szombaton vallásos ortodox zsidókat hajtottak a főtérre a csendőrök. Útközben gumibottal és puskatussal verték őket, majd a zsinagóga előtt közéjük lőttek. Ezután folyamatos ütlegelés közepette kellett szétrombolniuk zsinagógájuk berendezését. A csendőrnyomozó alosztályok sok helyen gúnyosan csak pénzverdeként emlegették azokat a gazdag vagy annak hitt zsidókat vallatásnak vetették alá, hogy elárulják, hová rejtették vagyonukat.
A “kihallgatás” során gumibottal és puskatussal verték talpukat, a családfő szeme láttára nemegyszer meztelenre vetkőztetett felesége mellét ütötték, előfordult a nők megerőszakolása is. A nagyváradi “pénzverdében” a csendőrök veréssel és villanyárammal kínozták a levetkőztetett foglyokat. A szexuális perverzió és szadizmus eredményeként sokan már a gettókban vagy táborokban belehaltak a kínzásokba, mások öngyilkosságot követtek el, vagy megőrültek. Mindez sok száz áldozatot követelt, még a magyar területen.
