A magyar szabadságharcban talán az volt a legszebb, hogy „úgy volt a szó szoros értelmében internacionalista, hogy egyszersmind a legőszintébb magyar hazaszeretet vezérelte a katonákat” – írja Nemeskürty István. Szerb, német, magyar, nemes és paraszt együtt adta életét a közös hazáért. Amikor eljött a vég, együtt álltak a bitó alá is. Annak ellenére, hogy Vécsey Károly a hadbíróság előtt beismerte, „sajnos, a magyar nyelvet nem bírtam tökéletesen”. Így volt ezzel Damjanich János, Aulich Lajos, Pöltenbergi Pölt Ernő és Leiningen-Westerburg Károly is.
Az a Leiningen, aki az orosz tisztek minden unszolása ellenére nem volt hajlandó a szökésre, hanem kijelölte sírját, és várta az ítéletet. A tábornokok hitték, hogy halálukkal századokra ébren tarthatják a szabadság eszméjét.
Ő maga vezényelt újabb sortüzet
Október 6-án Pesten agyonlőtték Batthyány Lajost, az első felelős magyar kormány fejét – sebet vágott a nyakán, hogy elkerülje a megalázó kötelet. Szürkületkor Aradon a kivégzőosztag elé állt Kiss Ernő, Schweidel Józsefe, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos. A golyó általi halál kegy volt a császár részéről. Kissnek és Schweidelnek azért, mert nem voltak harcoló csapatok parancsnokai, Dessewffy és Lázár pedig az osztrákok és nem az oroszok előtt tette le a fegyvert.
A sortűz előtt Kiss Ernő felkiáltott: „Szegény hazám, Isten büntesse meg hóhérainkat!” Nem érte halálos lövés, ő maga vezényelt újabb sortüzet – egy tiszt odalépett hozzá és fejbe lőtte. Amikor eldördültek a fegyverek, Leiningen – az akasztásra váró tábornokok maradék, percnyi idejében – a következőket írta le: „Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangzanak a lövések szívemben.”
Éljen a haza!
Rögtön ezután kilenc tábornokot vezettek a bitófa alá. Leiningen megvesztegette az őrt, ezért honvédtábornoki egyenruhájában várta a halált, a többiek feketében voltak, csak az ingük volt fehér. A katonát legfájdalmasabban megalázó halálnemet szánták nekik, akasztani azelőtt gonosztevőket és hazaárulókat volt szokás.
Thorma János: Aradi Vértanúk (forrás: wikipedia.hu)
Elsőnek Pöltenbergi Pölt Ernő került sorra. Kezet fogott és megcsókolta társait: „Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni!” – mondta a magyarul „nehezen beszélő” osztrák katona. Török Ignác volt a második, ő is elbúcsúzott a bajtársaktól. Lahner György nyakára születésnapján tette a hóhér a kötelet.
Knézics Károly, majd Nagy-Sándor József következett. „Éljen a haza!”- kiáltotta kötéllel a nyakában. Leiningen-Westerburg Károly röviden tiltakozott egyes német lapokban ellene felhozott vádakkal szemben, majd az akasztófa alá lépett. „Isten veletek bajtársak! Nemsokára más, igazabb bíró előtt fogunk állani!” – voltak utolsó szavai.
Vécsey kezet csókolt Damjanichnak
„Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam, és halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot” – voltak Aulich Lajos utolsó szavai. Őt követve Damjanich János lépett a bitó alá. A szerb származású tábornok utolsó szavai legendává váltak: „Azt gondoltam én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!”
Vécsey Károlynak, a dúsgazdag magyar főnemesnek – akit császárhű családja kitagadott – büntetésből kellett végignéznie társai kivégzését. „Szegre akasztom osztrák kardomat, magyar vagyok, hazámmal tartok…” – jelentette ki. Vécsey odalépett a bárdolatlan modorú, szerb Damjanich holttestéhez, és megcsókolta a kezét: „Egy magyar főnemes szövetkezett a halálban egy félparaszt szerb katonával” – emeli ki a jelenet drámaiságát Nemeskürty.
A cikkhez Nemeskürty István: 1848-49. “Kik érted haltak, szent világszabadság!” című könyvét használtuk.
