Alapesetben a sejtek irányított módon halnak el – ez az úgynevezett apoptózis, vagy aktív sejtelhalás -, ami lehetővé teszi, hogy megfáradt sejteket újak helyettesítsék. Ez a folyamat elengedhetetlen ahhoz, hogy a “meghibásodott” sejteket a szervezet még azelőtt elpusztítsa, hogy azok jelenléte károssá váljon, mondjuk daganatok formájában.
Az elmélet szerint azonban ahhoz, hogy agyunk akkorára fejlődjön, mint amekkora, az emberi testnek meg kellett “tanulnia” kitolni a sejtek élettartamát, az apoptózis halasztgatásával pedig megugrott a rákos megbetegedés kockázata. A kutatók persze nem a levegőbe beszélnek, tanulmányukban emberek, csimpánzok és makákók sejtjeinek életciklusát mutatják be. Ezek közül az emberek sejtjei esnek leglassabban az aktív sejtelhalás áldozatául.
S bár az ötlet van annyira eredeti, hogy a tudományos világ komolyan veszi, akadnak olyanok, akiket ennyi még nem győz meg. A New Scientist által megszólaltatott tudósok egy része szerint ugyan a kísérleti eredmények alaposak, a levont következtetés ettől még téves lehet. A legnagyobb problémát az okozza, hogy az emberszabásúak köréből nincs túl sok rendszerezett adat a rákos megbetegedések számáról és a teljes populációhoz viszonyított arányairól.
