A Hold felszínének megfigyelését, történetének megismerését mindig is nagyban hátráltatta, hogy az árapály erők miatt a Földről az égitestnek mindig csak egy, és mindig csak ugyanaz az oldala látszik. A „sötét oldal” rejtélye számos tudós és művész képzeletét mozgatta meg, a pokolinak gondolt túloldalról pedig csak 1959-ben, a szovjet Holdkutató programnak köszönhetően érkeztek meg az első fotók.
Igazság szerint a Holdfelszínnek csak 41%-a marad mindig rejtve az emberi szemek elől – a Hold keringés közbeni „billegése”, azaz a libráció jelenségének köszönhetően időről-időre lehetőségünk nyílt már átlátni a túloldalra, ezek a fotók azonban gyenge minőségűek voltak (és nagyon kis szögből készítették őket), így nem szolgáltak túl sok lényegi információval.
A szovjet Luna-program első szondája, a Luna-1 még csak elrepülni tudott az égitest mellett, a Luna-2 pedig becsapódott a Holdfelszínbe és megsemmisült. A Luna-3-nak már nemcsak elrepülnie sikerült a Hold mellett, hanem már felvételeket is készített az égitest felszínéről – mindkét oldalról. 1966-ban a Luna-9 volt az első ember építette eszköz, ami leszállt a Holdon, 1966. április 3-án pedig a Luna-10 lett az első űrszonda, aminek sikerült pályára állnia a Hold körül.
A szovjetek 1976-ban indították útnak az utolsó, 24-es számot viselő szondájukat – a Luna-24 talajmintát hozott a Hold felszínéről, a programot viszont az egyre fokozódó költségek, valamint az addigra vitathatatlan amerikai előny miatt végül leállították. Mivel azonban a Holdfelszín jelentős részét a szovjetek fedezték föl, a szovjet tudósok voltak azok, akik a legtöbb krátert és képződményt elnevezték – az orosz nevek később jelentős kavarodást okoztak a nemzetközi tudományos közösségben, így a Nemzetközi Csillagászati Unió kis idő múlva kisajátította magának a keresztelés jogát.
Embert szállító űrhajó (Apollo-8) először 1968-ban állt pályára a Hold körül, majd egy évvel később megtörtént az első Holdraszállás is. Noha az Apollo-programban résztvevő asztronauták közül többen is aktívan lobbiztak azért, hogy a leszállhassanak az égitest túlsó oldalán is, az ötletet a NASA túl kockázatosnak minősítette. Az amerikai programot végül szintén pénzhiány miatt állították le 1972-ben.
A Luna-3 képei közül mindössze 18 volt használható minőségű – ezekből készítették az első Hold-atlaszt, amit a szovjet Tudományos Akadémián adtak ki 1960. november 6-án. Öt évvel később a Zond-3 űrszondának ismét sikerült felvételeket készítenie a „sötét” oldalról, összesen huszonötöt. A két szonda fotóiból a tudományos közösség már használható képet alkothatott a távoli oldalon megfigyelhető jelenségekről. A fotók rámutattak, hogy a Hold túlsó oldala rendkívül „zaklatott” múltat tudhat a háta mögött: a felszínt többszáz kilométer átmérőjű becsapódási kráterek valamint dómszerű képződmények uralják. A dómok nagysága és sűrűsége kimondottan erős vulkáni aktivitást sejtetett, ezt a teóriát azonban csak évtizedekkel később sikerült egyértelműen megerősíteni, amikor a NASA LRO-szondája is lefotózta a területet.
A Hold távoli oldalát szabad szemmel először és utoljára az Apollo-8 küldetése alatt, 1968-ban sikerült megfigyelni. William Anders asztronauta így írta le a látottakat: „A Hold hátulja úgy néz ki, mint egy homokbucka, amit gyerekek dúltak föl. Az egész szét van verve, nincsenek megkülönböztethető határok, csak buckák és egy csomó lyuk.”
Ugyan a Holdkutatás a NASA programjában már közel sem kap akkora hangsúlyt, mint a ’60-as években, a távoli oldalt vizsgáló tudósok igyekeznek felhívni a figyelmet a „sötét” oldalban rejlő lehetőségre. Az óriási kráterek például kiváló helyszínt biztosítanának rádióteleszkópok felállítására, mivel a terület árnyékolva van a földről érkező rádiójelektől – arról nem is beszélve, hogy a kráterek falai a szondák jeleit is kiszűrnék az éterből. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy míg a felénk néző Holdfelszínt kevésbé éri a napszél, a távoli oldalon rendkívül magas a hélium-3 koncentráció – ez az izotóp rendkívül ritka a Földön, viszont a kutatások szerint potenciális fűtőanyagként szolgálhatna a fúziós reaktorokban.
